Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - RECENZIÓK - Szuromi Kristóf: Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség önképe
Recenziók 115 Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség önképe. H.n. [Budapest], ELTE, 2011. (Udvartörténet kötetei) 119 old. Szabó Péter művelődéstörténész, az ELTE tanárának tanulmánykötete betekintést nyújt az erdélyi fejedelmi "udvar reprezentációs hagyományaiba , és bemutatja annak mind külpolitikai, mind belpolitikai jelentőségét, valamint a középkori Magyar Királyságból származó gyökereit és esetleges nyugat-európai párhuzamait. Magát a reprezentációt a szerző így határozza meg: „egy képviseleti viszony, amelyben az uralkodó egy politikai célzattal kiválasztott befogadói közegben - általában személyes jelenléte nélkül - küldöttjein, vagy tárgyi küldeményein keresztül a jelenlétét imitálja”. Egyik legmarkánsabb megnyilvánulásuk a fejedelmi végtisztességek alkalmával jelentkezett. Elég, ha megnézzük Szapolyai János Zsigmond (1559-1571) temetését, ahol a Báthory-család mint jogfolytonos dinasztia képviseltette magát, vagy Báthory Gábor (1608-1613) Bethlen Gábor (1613- 1629) által elrendelt 1628-as újratemetését, melynek a kegyeleti gesztus és a jogfolytonosság kifejezése mellett politikai üzenetértéke is volt II. Ferdi- nánd (1619-1637) felé. Ugyancsak jelentősége volt Bethlen Péter 1646-os végtisztessége, melynek során a Rákóczi és Bethlen család közti megbékélést emelték ki. A két család közti viszály a reprezentáció terén is megmutatkozott és jelentős kulturális örökséget hagyott maga után. Külön érdekességgel szolgál a gyulafehérvári főtemplom fejedelmi temetkezési helyként („nemzeti panteonként”) betöltött szerepe, melyről a szerző úgy gondolja, hogy abban a westminsteri apátság szolgált példaként. Ezt alátámaszthatják a korabeli erdélyi-angol diplomáciai kapcsolatok, valamint Szepsi Csombor útleírása is, ami ösztönzőleg hathatott Bethlen Gáborra ez ügyben. A végtisztesség mellett a többi ceremónia is lényeges volt a reprezentáció szempontjából. Megfigyelhető, hogy a Fejedelemség korai szakaszában az uralkodó dinasztia dicsőítése volt egyértelműen az előtérben (lásd: János Zsigmond), majd a Báthoryak, illetve Bocskai alatt már egyre inkább a „haza” és az „orszaghi”-fogalma válik központi elemmé. Emellett kialakult az anyaország igényországként való feltüntetése, melyhez egyfajta történelmi küldetéstudat is társult. Ez egészen I. Apafi Mihály (1661-1690) koráig jelen volt, amikortól ismét a dinasztikus vonal került előtérbe, egyfajta keretes szerkezetet létrehozva a fejedelmi reprezentáció történetében. A Brandenburgi Katalint (1629-1630) tárgyaló első tanulmánnyal megismerkedünk a „disszimuláció/szimuláció” (elrejtés/tettetés) jelenségével, mely bevett politikai gyakorlat volt a korszakban. A fejedelemasszony esetében nagyon szépen kivehető mindkettő alkalmazása, akár a felekezeti hovatartozásának vitás kérdéseiről, akár a Portához való hűségéről volt szó, melyről szintén félő volt, hogy megkérdőjelezik. Hasonló érdekességeket tartalmaznak Sopronba vezető útja és ottani tartózkodásának körülményei. A mű azonban nemcsak az erdélyi'szemszögre korlátozódik, hanem kitér a Magyar Királysággal való kapcsolatokra is, például a hódoltsági adóztatás ügyében, mikor nem csak a váci püspökkel került vitába a fejedelem, hanem a Magyar Kamara - talán ideológiai fogásként - a Szent Koronára
