Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)

2012 / 1. szám - BESZÁMOLÓK - Tokics Imre: Egyházügyi, vallásszabadsági tudományos konferencia.

Egyházügyi, vallásszabadsági tudományos konferencia

93

program címlapján, hogy a törvényalkotás elősegítésére jön létre ez a megbeszélés.”

Kukorelli István egyetemi tanár előadása Az Alaptörvény és az egyházakról szóló sarkalatos törvény kapcsolata címmel hangzott el. A 2011. évi C. törvény 11. § (1) bekezdése szerint az egyesület egyházként történő elismeréséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. A törvény 14 egyházat elismerő melléklete a törvény alapján sarkalatos. „Dönthet-e egy sarkalatos törvény arról, hogy az alkotmányozói hatalomnak megfelelő szavazati arány kell a melléklet esetleges kiegészítéséhez, vagy ez konkrét országgyűlési határozat lesz a jövőben? Hol vannak akkor az azonos feltételek az egyházalapítás során?” - tette fel kérdését az előadó, majd így folytatta: „Az egyénnek, a vallásos embernek az Alkotmány alapján alapjoga, hogy vallását másokkal együttesen reális lehetőségekkel rendelkezve gyakorolja. A véleményem prejudikációk nélkül tehát az, hogy az egyházalapítás nézőpontjából a liberális krédó talaján álló 1990-es alkotmányerejű törvényhez képest a 2011-es sarkalatos törvény átesett a másik oldalra, az alapjog gyakorlását, a normatív rendszert - és ennek szigorítását nem vitatom - is felülírva direkt politikai döntéshez köti. Ez a megoldás - elfogadva a számomra veretes és kedves alapjog szükséges és arányos korlátozását - alkotmányjogi felfogásomtól távol áll.”

A jogterület tudósai és előadói egyértelműen megfogalmazták az új egyházügyi törvénnyel kapcsolatos aggodalmukat, amelyet szakmai érvek formájában tártak a hallgatóság elé. Schanda Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dékánja előadásának címe is nagyon találó a mai jogi helyzetre: Vallásszabadság - törvényi keretek között? Az alapjog lényeges tartalmát nem érintő törvényi korlátozásoknak is - hátrányos megkülönböztetés nélkül - a szükségesség és arányosság keretei között kell maradniuk. Az előadó rámutatott arra, hogy „a kétszintű jogállás jellemezte 1895 és 1947 között a hazai szabályozást is, akkor elismert és bevett vallásfelekezetek között tett különbséget a törvény”. Úgy is értelmezhetjük, hogy a törvényhozás visszalépett az 1895-ös jogi megoldásokhoz azáltal, hogy kétféle egyházi státuszt alakított ki, aminek történeti előzményei már megvannak. Bár megjegyzem, hogy az 1895-ös törvénynek a legnagyobb vesztesei pontosan azok a kedvezményezett történelmi egyházak voltak, akik érdekében megszületett a 19. századi törvény. Lehet, hogy újabb veszteseket prognosztizálhatunk abban a 14 egyházban, akik kedvezményezettjei a 2011. évi C. törvénynek? A nyilvántartásba nem vett közösségek nem viselhetik majd az egyházi elnevezést, amely újabb jogi és teológiai buktatókat rejteget magában. Schanda Balázs is, mint e téma igen jeles képviselője, kifejezte aggodalmát, hogy „egy, különböző felekezetek teológiája által különbözőképpen értelmezett közszó (egyház) jogi fogalommá tétele szerencsés-e”. Ugyanakkor az eredeti törvényjavaslatban még 44 egyház elismertetésére tett kísérlet elbukott. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyházak 96%-a a későbbiekben nem használhatja az egyház kifejezést, amely viszont politikától mentes újszövetségi szó. A katolikus előadó nagyon frappánsan, egy megválaszolatlan kérdéssel fejezte be előadását: „Nem kerülhető meg annak áttekintése sem, hogy a vallásszabadság lényeges tartalmi elemeit, jogi formájától függetlenül, valóban valamennyi vallási közösség élvezi-e. Nem lebecsülve a szubjektív szempontok szerinti (többen úgy érzik, hogy ha közösségük »csak« egyesületként rendelkezik jogi személyiséggel, ezzel