Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Takács József: "Vagyon a toronyban egy fertályos óra"
„Vagyon a toronyban egy fertályos óra” 87 lehetett), 1808. március 31-én „Turmuhrmachernek”, azaz toronyórás mesternek nyilvánították. A toronyóra-készítés és felállítás szokásos menete a következő volt. Az órás mindenekelőtt helyszíni szemlét tartott. Szekeret a leendő megrendelő küldött érte. A felek a feltételek kölcsönös elfogadása után léptek alkura, s az egyezségről kontraktust, azaz szerződést írtak. Ebben meghatározták a készítendő óra főbb kiviteli sajátosságait, például: csak egész vagy egész és negyedes ütőóra legyen-e, hány számlapon mutasson, sőt némelykor még azt is kikötötték, hogy hány mázsás legyen. Hilbinger egy kitűnően képzett - vándorévei alatt Franciaországot és Angliát is megjárt — fiatalabb céhtársának véleménye szerint „egy közönséges torony óra csinálására három holnap kívántatik”. A kontraktusban ennek figyelembe vételével szabtak meg határnapot az óra felállítására. Az órás az elvégzendő munkára rendszerint előleget kért, amit anyagok beszerzésére fordított. Először a „zifferblattokat” vagy más néven „mutató táblákat” vette műbe a mester, mert ezeket akarta először átadni a mutatókkal együtt. Felszerelésük végett ugyanis fel kellett állványozni a tornyot. Ha a táblák nem csupán vas- vagy rézlemezből, hanem deszkákból készültek, akkor az időtállóság növelése végett rendszerint „vas pléh” borítást is kaptak. A számokat „Piktor” festette rájuk több rétegben. A számlap és a rajta megjelenített római számok e korban szokásos színpárjai a fekete-arany valamint a fehér-fekete voltak. A „zifferblattokkal” egyidejűleg készültek a mutatók (a Manusok) is, melyeknek csúcsa tulipán, liliom vagy összetett szív formát kapott, másik végén az ellensúly pedig a Teremtés Könyvéből ismert két nagyobb „világító” egyikét (azaz a Napot vagy a Holdat) jelenítette meg. A mutatók végét „saját aranyával” meg kellett aranyoznia a mesternek. Gyenge aranyfüstözéssel nem érték be a megrendelők, mert attól tartottak, hogy hamar lekopik. Az óra vázszerkezete kovácsoltvas lapos rudakból állott, melyeket ékekkel, vagy - mint itt az őcsényi templom tornyában látható - csavarkötésekkel rögzítettek egymáshoz. A függőleges elemek felső vége - szerény díszítmény gyanánt - volutákban végződött. A kerekek fogazatát fűrészeléssel és reszeléssel alakították ki. Az agyak és a küllők kovácsolt vasból készültek. Ebben a korban már kizárólagossá vált az ingaszabályozás s az előszeretettel alkalmazott - akkoriban még alig több, mint száz éves múltra visszatekintő - ankerjárat. Figyelemre méltó, hogy az óramutatók forgatásához szükséges nyomatékátvitelt az akkor még ismeretlen kúpfogaskerekek helyett olyan egyszerű szöghajtással oldották meg, mely két, egymásra merőleges tengelyű, nyújtott fogazató kerékből állott. A „fertályos” órák működtetéséhez három kősúly kellett: egy az óraszerkezet hajtásához, egy az egész órai-, egy pedig a negyedes ütéshez. A kő „pondusokat” kőfaragó mester alakította ki. A kő nehezékeket a kora-újkorban még leginkább gömb vagy ahhoz hasonlatos alakra munkálták meg. A reformkor előtti évtizedekben már egyéb forgástest majd hasáb alakok is szokásba jöttek. (Pontos tipológiájuk még nincs időrendbe szedve a szakirodalomban.) A kő felső végében kialakított mélyedésbe ólomba foglalt kovácsoltvas fület helyeztek el a kő felfüggeszthetősége céljából. A köteleket maga az órás (esetleg a megbízó) vette kötélgyártótól.
