Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 4. szám - RECENZIÓK - Lakatos Judit: Rajki Zoltán - Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig
122 Recenziók Rajki Zoltán — Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012. 406 p. A magyar egyháztörténet-írás nagy adósságai közül kíván törleszteni az a kötet, amely a szabadegyházak majd két évszázados magyarországi történetét igyekszik számba venni. Az egyes felekezetek múltjának lejegyzése sem könnyű, de egy-egy jubileum, évforduló kapcsán már napvilágot látott számos munka, amely az élők emlékezetén túl nagyobb összefüggésekben igyekezett látni történelmüket. Az egymással testvéri kapcsolatot ápoló, időnként rivalizáló, vagy éppen együttműködésre kényszerített kis közösségek történetének összegzése azonban olyan hatalmas feladat, amelyre eddig nem vállalkozott történész. Az elmúlt évtizedek során a mikrotörténelem, a vallási néprajz, és általában az egyháztörténet iránt is növekedett az érdeklődés, és számos értékes tanulmány született részkérdésekben. Kutathatóvá váltak olyan iratanyagok (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratanyaga), amelyekről keveset tudtunk korábban. Megteremtődtek az objektív feltételek egy szintézis elkészítéséhez, és akadtak végre historikusok is a feladatra. Szigeti Jenő professzor már akkor szenvedélyes kutatója volt e kis vallási közösségeknek, amikor a hivatalos történettudomány csak a periférián biztosított ennek helyet. Rajki Zoltán a történészek azon fiatal generációját képviseli, aki fáradhatatlan szorgalommal tárja fel minden létező levéltár és gyűjtemény iratanyagát. Az idén megjelent kötet segít eligazodni abban a terminológiai zűrzavarban, amely a kisebb keresztény közösségeket övezi. A szerzők kerülik a második világháború előtt széles körben használt, pejoratív „szekta” kifejezést, de a rendszerváltás után elterjedt, történelmileg és teológiailag egyaránt megkérdőjelezhető „történelmi kisegyház” fogalmat is. A szerzők az „újprotestáns” illetve a „szabadegyház” kifejezésben látják e közösségek lényegét legjobban leíró kifejezést, ez utóbbi eredetét, tartalmát részletesen is megismertetik az olvasóval. Ez egyben behatárolja a könyv tárgyát is. Arról a tucatnyi protestáns közösségről írnak, amelyek a 19. század folyamán és a 20. század elején jelentek meg Magyarországon, a közös keresztény tradíció alapján álltak, de szervezetileg függetlenedtek a régi nagy egyházaktól. E közösségek önkéntes alapon szerveződtek, hitvalló tagokból álltak, s többnyire önfenntartóak voltak. Bár létszámuk sosem haladta meg az ország népességének egy százalékát, sajátos színfoltot jelentettek Magyarország vallási arculatán. A kötet a szerzők megfogalmazása szerint „kettős monográfia”. A két nagy fejezet, a szabadegyházak 1945 előtti és utáni története más módszerekkel, más nézőpontból íródott, máshová kerültek a hangsúlyok már csak a források eltérő jellege miatt is. A szabadegyházak indulásának bemutatásakor a kegyességtörténeti, mentalitástörténeti szempontok voltak erősebbek, a társadalomtörténeti, néprajzi összefüggések kerültek kiemelésre. Az egyes felekezetek indulását, megerősödését egyenként is számba vette a szerző, hogy bemutathassa „organikus közösségük” kialakulását. A könyv első nagy fejezete forrásokkal is alátámasztva mutatja be, milyen könnyen talált utat a külföldi szabadegyházi hatás a magyarországi paraszt- ekkleziolák (vagy ahogy a szerző írja: paraszt-ekklézsiolák) világába, és
