Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 4. szám - RECENZIÓK - Lakatos Judit: Rajki Zoltán - Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig
Recenziók 123 töltötte be azt az űrt, amit a magyar protestantizmus válsága idézett elő. Érdekes adalékokat kapunk a korabeli egyházi sajtó, egyházi jegyzőkönyvek tükrében arról, milyen éles reakciókat váltott ki a nagy múltú népegyházakban a szabadegyházak megjelenése. A szabadegyházi gyülekezetek csekély létszámát tekintve úgy látják a szerzők, hogy e közösségek nem annyira az „elhódított” hívek létszáma, hanem az általuk képviselt kegyesség, életmód, etikai magatartás miatt váltak a többségi társadalom szemében veszélyessé. Ez tükröződik az államhatalom irántuk tanúsított türelmetlenségében, közjogi helyzetük rendezetlenségében. A kötet második részében, a második világháborút követő történetben a politikai vonatkozások bemutatása lett hangsúlyosabb. Indokoltan, hiszen egyháztörténetet írni a 20. század második feléről az állampárti diktatúra módszereinek, indítékainak bemutatása nélkül lehetetlen. Értékes része e fejezetnek a Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége (később Tanácsa) működésének dokumentált bemutatása. Nemcsak az érdekvédelmi szervezetként megalakult szövetség államosítására, az ellenőrizni kívánt vallási közösségek bevonására gondolunk itt, hanem arra a szövevényes kapcsolat-rendszerre, amely a különféle állami szervek és a SZÉT között kialakult. Ennek keretében formálódott az egyes tagegyházak életét döntő módon befolyásoló politika, a bomlasztás, fegyelmezés változatos eszköztára (lásd ennek két jellegzetes epizódját, a Magyarországi Metodista Egyházban történt 1974-es és a H. N. Adventista Egyházban 1975-ben lezajlott szakadásokat). Az állambiztonsági iratanyag, a SZÉT fennmaradt iratainak alapos átvizsgálásával, hagyatékok felkutatásával Rajki Zoltánnak elsőként sikerült bemutatni e hírhedt szervezet valódi működési mechanizmusát. A szervezeti változások ismertetése mellett csak elnagyolt képet kapunk arról, hogyan élt az egyház, az „élő organizmus” a diktatúra éveiben. A Kádár-korszak tárgyalásánál, a „fokozatosan táguló lehetőségek” között említi a szerző a szabadegyházak karitatív tevékenységét, az ifjúság körében végzett szolgálatukat, médiában való jelenlétüket. Hitéleti tevékenységük azonban a diktatúra éveiben végig megmaradt, időnként a hatóságok rosszallását is kiváltó intenzitással, amelyre egy monográfia is csak utalni tud. E hiányosságot a szerző maga is érzi, egyben kijelöli a további kutatások irányát is. Ha gyerekcipőben jár is a pártállami idők szabadegyházi kegyességének bemutatása, fontos feladat megtalálni azokat a módszereket, forrásokat, amelyek segítenek túljutni az együttműködők és mel- lőzöttek, áldozatok és vétkesek keresésén, és a gyülekezetépítő „harmadik út” sikereiről és buktatóiról is vallanak. A szerzők nagy hangsúlyt fektettek a történtek tárgyilagos bemutatására, ahogy az utószóban jelzik, nem volt céljuk az ítélkezés és megbántás, s a több tucat egyházi és állami levéltár anyagaira való folyamatos hivatkozásuk biztosította is, hogy ne személyes véleményük kapjon hangot a könyvben. Különösen nehéz a higgadt kívülálló objektivitásával ismertetni a második világháború alatt és után történt eseményeket. A szabadegyházi vezetők baloldali kapcsolatait feltárva Rajki Zoltán megelégszik azzal, hogy a miért?-re rövid választ ad, de nem értékel. Nem kommentálja azt sem, hogy a Kádári-konszolidáció éveiben helyes vagy etikus volt-e a pártállammal való együttműködésben olyan messzire menni, ahogy azt a vezetők többsége tette. A szabadegyházi vezetők háború utáni magatartását alapvetően a politikai pragmatizmussal magyarázza.
