Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bitskey István - Tasi Réka - Csorba Dávid: "Homályban és tükör-által". Barokk kori prédikátorok az isteni természetről
96 Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011) az emberi nyelv korlátozottsága mellett is kötelessége a hitszónoknak a megszólalás, a hittétel interpretációja. Ismét Arisztotelészre hivatkozva jelenti ki: „Mert a pogány bölcs mondása-szerént, job és böcsülletesb, akarmi keveset tudni az Istenrűl, hogy-sem a világi dolgoknak akár- minémű mélységes értelmével bővelkedni.” Ezt követően kerülhet sor a katolikus értelmezésű trinitás-dogma magyarázatára. A kiindulópont ismét a Biblia illetve Arisztotelész. Az előbbi kézenfekvő és evidens („Nullus est Deus nisi Unus”, lKor. 8,4.), az utóbbi már kissé meglepő. „Aristoteles igazán tudta és világosan tanította, hogy egy isteni természetnél, egy Istennél töb nem lehet.”6 Az ebből eredő fejtegetés szerint, ahol több úr van, ott állandó a konfliktus, ez jellemezte a pogány hitvilágot: „A pogányok istenirűl írják, hogy sokszor egybe-kaptak és megverekedtek.” Ebben az egyetlen Istenben létező három személy titkának az értelmezését az isteni természet jellemzése vezeti be. Ez csak közvetett lehet: a festő és a szobrász példájával történik a szemléltetés. Miként a „képíró [...] el nem vészen és ki nem metél a vászonból avagy deszkából, hanem inkáb [...] a festéket és gipsot reá rakogattya festő ecsetével”, úgy az emberi értelem az isteni természetet kutatva minden érzékelhető szépséget neki kell hogy tulajdonítson, a „termtett állatokban” lévő összes „tekélletes tulajdonság” ennek jellemzését kell hogy szolgálja. Ez természetesen fordítva is igaz ezen érvelés szerint: minden rossz, minden „tekélletlenség”, tudatlanság, illetlenség és erőtlenség idegen az isteni természettől, ezek nélkül kell az emberi értelemnek őt megközelítenie, ezeket „tagadással távúl-vessük tőlle”. A „neki tulajdonítás” és a távolítás kettősségével - expressis verbis ki nem mondva - voltaképpen a nyelvi eszközökkel való megközelítés alól ad felmentést ez az argumentáció, a szavak és fogalmak helyett az embert övező természet jelenségeinek ad felhatalmazást a magyarázatra. Az univerzumban található „minden szépség és jóság” ilyenformán Isten-értelmezés, s ugyanúgy minden „mocsok”, „szomorúság”, „fogyatkozás”, „múlékonyság”, „vétkessség” hiánya is őt karakterizálja. A mindkét vonalon történő felsorolást és fokozást követi a retorikai amplificatio: az Isten fogyhatatlan és végtelen, emberi értelemmel felfoghatatlan, ezért „gondoly, mennél nagyobbat gondolhatsz; ehez a nagyhoz sokkal nagyobbat gondoly; ahoz mégis nagyobbat: és eszedbe juttassad, hogy még igen messze vagy a végtelentűi”. Miután a beszéd az isteni természet kifejezhetetlenségét több síkon érzékeltette, a három személy egylényegűségének magyarázata következik. Eszerint „a Három Személy Egy természetben nem olyanképpen egy, mint a fának a gyökere, tőkéje, ága, egy fának neveztetik; sem úgy, mint karunk, kezünk feje és újaink, egy kéznek mondatik; sem az-szerént egy, mint a viasz, gyertya-bél és az égő-tűz, egy gyertyának hívatik; sem úgy, mint az okosság, emlékezet és akarat, egy lélekben vannak, hanem, mind ezeknél felségesb és csudálatosb az isteni személyek Sokaságának egysége; melyet nem földi hasonlatosságból, hanem csak az igaz keresztyén hitnek 6 PPOM. VII. 95. p.
