Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az ... 85 czelédes ember minél iobb magot talál, azon igyekszik, hogy azt mielőbb elvesse és kiszaggassa, Urunk az igazakat, jókat annyira szereti, hogy hamar kiszakasztja őket.”64 Ezen a ponton úgy tűnik, mintha az Úr maga tartaná a sarlót kezében, másutt - például a füvekről és virágokról értekező terjedelmes VI. fejezetben, valamint a fákról és azok gyümölcseiről szóló VII. részben - azonban csak a tél láttán is elbizonytalanodhat az olvasó. Van program, ami a halál pillanatát elhozza az egyes emberre vagy valóban annyira véletlenszerű, ahogyan az egyházfiak a hívők jobb, igazabb életre serkentése céljából üzenik? A halál képében egyként van jelen Isten szerető, gondoskodó lénye és a mindenkire nehezedő, vak fenyegetés réme. Egyes értelmezők szerint ebben rejlik a morális fejlődés kulcsa: a szeretetnek és félelemnek egyszerre kell ahhoz működni, hogy az ember jó legyen. Ha nincs fenyegetettség, akkor elmosódnak jó és gonosz koordinátái. Hevenesi János Szent Ignác elemzése ürügyén mutat rá, hogy a szeretet és félelem együttmunkálkodása nélkülözhetetlen a bűnbánat eléréséhez.6^ A télről szóló egység hatodik fejezete szintén a halál témájában megfogalmazható tényekkel foglalkozik, a tél, a füvek és virágok képeire építve. „Mint ahogy a tél jöttekor a virágok, levelek hullani kezdenek, majd mindet befedi a hó, mert igen állhatatlan az ő állapattiok, [...] Ezenképpen egy ember a másik után az halál által veszten vész, most ez, maid más, mindaddig, míg mindnyáian oda lészünk, és az emberi nemzetnek közönsége. [...] Minden el múlandó dolgoknak végének kell szakadni, és az, kik az körül iárnak, azokis el múlnak.”66 Hogy minden elmúlik, azt már tudjuk, de a halál idejéről újra ellentmondásos adatokat kapunk: „Az, miképpen az legszebb és ió illatú virágok leg gyengébbek, és leg hamarébb meg heruadnak vgy, hogy néha azt az ember ingyen eszébe sem veheti, mely hirtelenséggel el vesznek.” E váratlanság szemléltetésére a legkülönbözőbb személyek példáit vonultatja fel a szöveg, nem csak ebben, hanem már a megelőző fejezetekben is. így az alábbi, köznapisága okán rettentő katalógusból válogathat, aki képtelen halálesetekre kíváncsi: „Spurius Sauffeins Az fördő háztól ki iuövén, egy higan sült, tikmonyat iut meg és abban mindiárt megholt”, „Valentiniánus az Római Czászár az szólásban fúlt meg”, „Anacreutis egy igen fő poéta egy szőlő szemnek levében fúlt meg”. E poéta esetét a VI. fejezet újra felidézi, majd továbbiakkal egészíti ki: „Fassius Praetor: egy hajszálat tejben lenyelt, Alexander Sextus, Római Pápa egy legyet el nyelvén halt meg, Xeusis képíró egy bába képét czudásan írta meg, és annyira nevetett, hogy belehalt, Alexander Magnus pedig lerészegedett, ebben az állapotban kellett átköltöznie. [...] Az halál bizonyos, az nap bizonytalan, és az óra 64 Mihálykó, 1603. 80. p. 65 szent Ignác, 192. p. 65 Mihálykó, 1603. 63. p. A nyár leírására szánt rész párhuzamos fejezete Jézus ítéletre való eljövetelét hasonlítja a növények előbújásához, a jelen világi pompás növényeknél összehasonlíthatatlanul szebb környezettel kecsegteti olvasóját.
