Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
86 Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011) megtudhatatlan. Azért minden órát utolsó órának gondoly lenni”- visszhangozza a memento mori tétele, amit ismét nagy földi pályát befutott személyek fellépése, a vanitas és az egalitarista gondolat követ: „Az halál szintén úgy nem kíméli azt, ki selyem ruhában jár es korona a fejében, mint azt, ki valami temérdek kitlébe öltözött.[...] De mindazonáltal a halálhoz hasonló volnék, ha oly szép, mint Absolon, bölcs, mint Salamon, kevély, mint Pharaon”, Nagy Sándor gazdagsága, török császár hatalma sem segíthet, a halandónak halni kell. Nem akármiért plántálta olvasója fejébe a boldog idő felőli olvasatot a szöveg. A megrendülés és annak fölöslegessége, helyesebben ellenkezője csak a menny felől szemlélve lehet azonos. A tél képei mutatják meg igazán a halál szeszélyes természetét a gyásszal szembesítve: „Az miképpen hogy az fák tél fele az ő levelektől és gyümölcsöktől megfosztatnak, ezenképpen az anyák az ő magzatiktól és az atyafiak egymástól az testi halál által megfosztatnak, ne is láttiák őket, míg ez világon élnek.”5? „Minthogy tél felé az fáról az levelek nem rend szerint hullanak le, az miképpen állanak, hanem hol állói, hol fellyől, hol közepiről. Ezenképpen az Halál is minden embert elragad személyi válogatás nélkül [...] néha közép szerint valót, néha ifjat, néha gyermeket, ott nem használ se sírás, se jajgatás, se kérés, ha bátor nem tudom, hány ezer forintot ígérjenek is ő neki, ugyan haszontalan.” A hasonlatszerű elbeszélés a lényeget a képekben közvetlenül megragadva mutatja be az elvont, halandó számára meg nem ismerhető diszciplínát. A természet szemléléséből a megfigyelést egy tágabb, természetfeletti kontextusba helyezve levonható következtetés egybecseng magával a tanítással, a szöveg téziseivel. Az ember hozzá képest meghatározható viszonya világos, pedig terminológiája, motívumkincse sem túl gazdag, a megindító témához képest még a többszörösen összetett mondatok is viszonylagos nyugalmat hordoznak. A szövegrész a halálról, mint független létezőről beszél. Bár nem áll lefestve sarlóval, kaszával kezében, bordáit meghajtva szkeleton képében - ahogyan a metszetekkel ékes katolikus elmélkedésgyűjtemények hagyománya diktálná - mégis „megszemélyesedik” cselekedetei révén. Máskor úgy hallani róla, mint magáról az Úrról, aki e pillanaton fordítja meg a halandó megítéltetését, sorsát. „Nem tudgyátok, mikor az háznak Ura eliő estefelé, éjfélkor, tikszókor, avagy hajnalban, hogy mikoron hirtelenséggel el iövend, ne találjon titeket aluván. [...] Mind vént, mind ifiat megfojt ő és senkivel nem gondol” - azt sugallja, hogy önálló létezővel van dolgunk, aki nem megfontolásból cselekszik. Másutt ellenkezőleg, azt írja, akinek nehéz a sora, az nyer a túlvilágon, illetve, ahogyan azt korábban idéztük, a legjobbak törettetnek le „VII. Caput Az Fákról és azoknak gyümölcsiről”. MlHÁLYKÓ, 1603. 71. p. A nyárról szóló rész párhuzamos fejezete a lélek megújulásáról, a túlvilágon evilági érdemeink alapján várható jutalomról, illetve az ott készülő, számunkra meghatározott helyünkről ad hírt.
