Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában Meszesán Mária Malomfalvay és Szentgyörgyi munkásságát tanulmányozva tapasztaltuk,1 hogy a retorikai oda- és elfordulás feltűnően gyakori használata, a jellegzetes apostrophe-ok sajátos hangsúlyt kapnak a befogadó szemszögéből vizsgálva szerepüket. A meditativ olvasásra ösztönző eljárások eleve olyan készségeket feltételeznek, amelyek az olvasó hitét aktivizálják, előhívják a hit megélésének teljesítményét. Ebben a helyzetben a személyes névmások változatos használata, illetve a megszólított és beszélő viszonyának alakulása nem csupán azért fontos, mert ezáltal a szöveg valós kommunikációs kontexust hoz létre, így állítása mintegy hihetőbbnek tűnik, sokkal inkább abban rejlik a beszélő, befogadó és megszólított változékony viszonyának fontossága, hogy ez a változékonyság átívelve a szereplőkön, sokszor közvetlen kapcsolatot teremt olvasó és Isten között. - Olyan alap ez, amelyből kiindulva az elmélkedés írója megépítheti közönsége számára a mennyekbe vezető utat - vélekedett Franz Eybl Abraham a Santa Clara Merk’s Wien című írása kapcsán.2 Mihálykó János Az örök életnek szép és gyönyörűséges nyári idejéről való könyveczke című munkájában a hideg és meleg évszak szembeállítását szemügyre véve megvizsgáljuk, hogy a korábbiakhoz képest milyen eljárást alkalmaz ugyanannak a témának azonos célból történő kifejtésére, egyúttal megfigyeljük, milyen módszerrel írja körül az időt, illetve az időtlenséget ez a forrásszöveg a megelőző szövegpéldákra visszagondolva. Arra az időszemléletre fogunk összpontosítani, aminek mozgatója a halál. Az örökkévalóság jelentőségét és értékét csak az idő múlásának tükrében értelmezheti a halandó, akinek számára azért fontos a kettő közötti különbség, mert az idő viszont nem másban, mint a halál közeledtében megragadható, illetve a halál közelgetése szerint mérhető függetlenül attól, hogy a halál mi is voltaképpen. Emiatt az idő fizikai és antropológiai tényezőként is figyelmet érdemel. A halál természete csak a földi életre vonatkoztatva fogadható el, mint valaminek a befejezése, ebben a tekintetben lehet rendje, a közeledésére utaló jelek is ebből a megközelítésből érvényesülhetnek. Ám mivel nem tudni, mikor következik be, minden pillanatot úgy kell átélni, hogy kész legyen rá az ember. A halál tehát rend és rendetlenség, az idő múlásával egyre közelebb kerül, ugyanakkor kiszakadhat ebből a permanenciából, tetszőleges, kiszámíthatatlan alkalommal érkezve. Ennek az esetlegességnek a tudata tetten érhető szinte minden 17. századi kegyességi írásban, ami valamilyen módon a négy végső dologgal, az örökkévalósággal, a feltámadással vagy az élettel foglalkozik, illetve a napi vallásgyakorlat szükségességére figyelmez1 Az alábbi elmélkedések olvasása közben: MALOMFALVAY GERGELY: Belső-képpen indító tudomány. Bécs, 1653.; SZENTGYÖRGYI GERGELY: Elmélkedések az Orokké-valóságról. Pozsony, 1643. 2 Eybl, Franz M.: Abraham a Sancta Clara. Vom Prediger zum Schriftsteller. Tübingen, 1992. 286. p.
