Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)

2011 / 1. szám - TANULMÁNY - Szász Lajos: Egy több évszázados református "ároni ház": a Dávidházy család története

42

Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011)

Ezzel az összetett képpel, a bizonyítható nemes őssel, de sikertelen vagy legalábbis félbeszakadt nemességigazolással, és a közösség által hallgatólagosan mégis kiváltságosnak tekintett lelkészt nehéz pontosan jogi szempontból elhelyezni kora társadalmában. A nemesség tudata mindenesetre a kiváltságosak rendjéhez kapcsolja őket.

A kisnemesi réteg egy részének felemelkedési lehetőséget biztosított a tanulás, az értelmiségi lét. Más része mesterséget tanult és iparos lett, harmadik lehetőség volt a katonaság. A család története jól példázza, hogy egy famílián belül több stratégia is megfért. A család tagjai között találunk a kisipartól a nagyiparig eljutó ágat és - természetesen a dolgozat fő vonulatát képező - lelkészi-értelmiségi nemzedékeket is.

3.4. Identitás

Keveset tudunk arról, hogy milyen formában létezett a protestáns lelkészek lelkészi mivoltukból fakadó öntudata. A fentebb idézett hosszabb szöveg egyik legérdekesebb tanulsága az, hogy a lelkész identitás egyik alapvető eleme éppen a hivatásnak a család által biztosított hagyományozódásán alapult. Egyfajta legitimációt adott a lelkésznek, ha fel tudta mutatni azt, hogy a felmenői is mind lelkészek voltak. Ennek a legitimációnak a létezését bizonyítja Dávidházy III. Sámuel immáron többször idézett, apjáról írt életrajza. Saját nagyapjáról - aki nem volt lelkész - írja, hogy ,,a’ kiknek [tehát nagyapjának - Sz. L.] atyjok prédikátor volt, kinek ismét eleji mind prédikátorok voltak, sőt néha esperesek is Boros Jenőn, Dobozon s. a. t.” Fentebb már említettük, hogy Dobozon valóban szolgálhatott egy családtag, de borosjenői lelkészről nincs adat, esperesről szintúgy. Elképzelhető, hogy a kitalált lelkészősök említésével csupán a lelkészidentitás megfelelő elemeit akarta felépiteni Dávidházy Sámuel.210

A lelkész ősök és utódaik kapcsolata abban is gyakran megmutatkozik, hogy a leszármazottak előszeretettel térnek vissza atyjuk szolgálati helyére. Ezt a kötődést már Dávidházy IV. János is bizonyította, amikor szülőfalujába, Ágyába tért vissza. Dávidházy III. Sámuel fia, László, apjához hasonlóan Gyomán szolgált. Sámuel unokája és dédunokája, Bányay Sándor és Lajos Hódmezővásárhelyen teljesítettek szolgálatot. Más lelkészcsaládoknál is megfigyelhető ez a vonulat, például a kevésbé ismert Borzovai Nagy család lelkész tagjainál. Borzovai Nagy László a 18. század

összeírása. Kiadta: SCHNEIDER MIKLÓS. Szombathely, 1939. 79. p. Ezeken kívül számos levelet találhatunk itt, amelyet egy bizonyos Lábas Ferenc ügyvéd írt, jelentve folyamatosan a nemességigazolás ügyét. A Bekesek nemesség igazolásaira vonatkozóan ld.: A királyi könyvek. Jegyzéke a bennük foglalt nemesség, czím, czímer, előnév és honosság adományozásoknak, 1527-1867. Összeáll.: ILLÉSY JÁNOS - PF.TTKÓ BÉLA. Bp., 1895. 29. p.

110 Jelenleg még nem lehet pontosan felderíteni a lelkészdinasztia kialakulásának és a generációkon keresztül könyvkötőként dolgozó ág kapcsolatát. Az azonban a család példáján látszik, hogy nincs igaza Rácz Istvánnak, amikor azt állítja, éppen az alföldi városok kapcsán, hogy a városokba beköltöző értelmiségi nemesek (gondolva itt az egyházi pályán mozgókra is) gyermekei már a legtöbbször nem folytatják atyjuk foglalkozását, hanem a letelepedett cívisek módjára élnek. Ennek a szabálynak nem felelnek meg a lelkészek. Vö. RÁCZ ISTVÁN: A városlakó nemesek az Alföldön 1541-1848 között. Bp., 1988. 80. p.