Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 2. szám - RECENZIÓK - Molnár Sándor Károly: Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében II.
Recenziók 113 tár kézirattárában. A misszionárius kéziratai nem az általa felhasznált adatok, hanem a forrásának tekintett Oxendio-féle beszámoló nézőpontja miatt érdekes, ezen keresztül bepillantást ad az erdélyi örmények ön- és múltszemléletébe. Néhány évtizeddel későbbi időszakot tárgyal az Örmények és más etnikumok Goedri János brassói magyar evangélikus lelkész szemével (J. Újváry Zsuzsanna) című tanulmány. Itt már a 18. század közepi és végi viszonyok ismertetésére került sor. Ebben az időszakban kaptak Mária Teréziától, majd fiától, II. Józseftől számos kiváltságot az erdélyi örmények, valamint Szamosújvár és Erzsébetváros is ekkor nyerte el a szabad királyi város címet. Goedri János a 18. századi viszonyok között majd egy évtizedet töltött el a monarchia különböző területein, ahol sokszor került kapcsolatba örményekkel, mely találkozásokat önéletírásában megörökítette. Később, 1771-től Brassóban eresztett gyökeret, előbb mint a magyar iskola segédtanítója majd tanítója, végül pedig mint az egyházközség lelkésze. A majdnem egy évszázadon át működő A szamosújvári örmény katolikus árvaház története (Nagyné Lukács Klára) jól példázza a magyar dualizmus időszakára jellemző felekezeti és adott esetben nemzetiségi identitástudat támogatását szolgáló intézmények létrejöttét és kibontakozását. A levéltári alapkutatásokat megvalósító szerző csak bevezetést kíván adni az árvaház történetéről. A szerző tanulmányához függelékként két forrást csatolt. Az első egy napló az 1917 őszétől 1919 novemberéig terjedő időszakról, ami a fiúárvaház életébe enged bepillantást. A második pedig két az államosítás idején (1948) ott tanuló lány visszaemlékezését tartalmazza. Mindkettő nagyon érdekes, azonban értékelésük elmarad. Az identitás megőrzésével, asszimilációval és az integráció kérdésével öt tanulmány is foglalkozik, melyek a 17. századtól a 20. századig terjedő időszakot dolgozzák fel. A tanulmánykötet mintegy harmada az örmények identitástudatával, beilleszkedésével, társadalmi elfogadottságával foglalkozik. Ez arra utal, hogy az identitás kérdése korszaktól függetlenül fontos volt az örmény kisebbség számára. A kora újkori első és második, Moldvából áttelepülő generációk aktív nemzetközi kapcsolatrendszerét mutatja be Az erdélyi örmények interregionális kulturális kapcsolatai a 17-18. században (Kovács Bálint) című dolgozat. A szerző elsősorban az eszmetörténeti kapcsolatokat kereste a konstantinápolyi, kisázsiai, lembergi, római és velencei közösségek teológiai és szellemi műhelyei, valamint az Erdélyben megtelepült örmények között. Az összegzésben kifejti ugyanakkor, hogy a kialakuló és megszilárdult egyházi struktúra erősen gyengítette a fentebb említett területekkel folytatott aktív szellemi életet, amely helyébe egy sajátos, elsősorban a helyi értékek mentén szerveződő azonosságtudat alakult ki. Az első generációk által fontosnak tartott élő nemzetközi kapcsolatok ápolása helyébe a következő századokban új kihívásra kellett válaszolniuk mégpedig arra, amelyet PÁL Judit tanulmánya foglal össze: Az örmények integrálódása és az örménységkép változásai Erdélyben a 18- 19. században. Az örményekről alkotott kép változását mutatja be a tanulmány, melynek kiindulópontja a 18. században a kételkedés, ahol szinte csak negatív sztereotípiákkal lehet találkozni. „Ezen nemzetek bevádoltak minket és irigykednek rajtunk, mert látják, hogy élelmesebbek vagyunk mint ők, nyíltabbak szemeink és az, ki alig csak tegnap jött be az országba
