Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 2. szám - RECENZIÓK - Molnár Sándor Károly: Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében II.
114 Egyháztörténeti Szemle XII/2 (2011) több és nagyobb szabadalmakkal akarja magát a király által ékesíteni, mint mennyivel ők bírnak.” - írta Jakabffi János főesperes 1786 decemberében. (80. p.) Természetesen hosszú utat kellett az örményeknek bejárniuk ahhoz, hogy elfogadtassák magukat, melyet számtalan esetben kísértek helyi torzsalkodások, viták, az esetleges rendi kiváltságok megőrzése vagy kivívása kapcsán. A 19. század végére az örmények értékelése megváltozott, a korábbi negatív sztereotípiák helyébe pozitív kép került, melyet jól illusztrálnak Bánffy Dezső szavai: „Szamosújvár város hazafisága és áldozatkészsége minden magyar ügy iránt - elismerésre méltó”. (86. p.) A főispán gondolatai fölvetik az Örmény identitás a dualizmuskorban (Tóth K. József) kérdését. A népszámlálási adatok és az etnikai tudat - elsősorban a nyelv megőrzése és továbbadásának kérdése - megvizsgálása után a szerző arra a megállapításra jut, hogy az örmények kezdeményezhették volna a dualizmus korának második felében anyanyelvűk egyenjogúsítását. Tehát a hivatalos ügyekben való használatát, de ez elmaradt. Helyette a magyar nyelv előretörését lehet kimutatni az örmény diaszpórában, hiszen azt használták magán, iskolai és hivatalos ügyek intézése alkalmával is. Az örmény nyelv megmaradt a családok számára otthoni használatra. A dualizmus korára jellemző módon az örményeknek is megjelent a saját újságuk, amivel Az Armenia folyóirat jelentősége Erdélyben (Pólyák Mariann) tanulmány foglalkozik. Az 1887-ben alapított és havonta megjelent folyóirat a nemzeti önazonosság megtartásának fóruma lett, melyben nemcsak magyar, hanem más államokban élő örmények is publikáltak. Az integrálódás - identitás — asszimiláció kérdésének összegzéseként értékelhető a Vasárnapi örmények (Kali Kinga) c. írás. A kora újkori problémáktól induló és a 21. század eleji kihívásokra választ kereső kisebbség önazonosságának keresésének problémáját veti fel a szerző. Tanulmányát egy fiatal örmény férfi önmeghatározásával zárja: „Számomra az örménység: színfolt a magyarságban. Szóval, amikor az ember meg kell válassza, hogy ma, én most mi vagyok, ez függ attól, hogy hol kérdezik. Hogyha egy teljesen külső környezetben kérdezik, mit tudom én, más városban akkor az ember magyar. Én legalábbis azt mondom. [...] Hogyha viszont itt, városon belül kérdezik - az osztálytársak mindig tudták, persze -, akkor örmény vagyok.” (154. p.) Az interkulturális kapcsolatok, identitás kérdését taglaló tanulmányokon keresztül nyilvánvalóvá vált, hogy a már városi polgárjogot kapott örmények, majd pedig azok, akik rendi címet, esetlegesen földet kap- tak/vettek, igyekeztek bekapcsolódni a helyi politikai életbe. A társadalmi elfogadottság kérdésének kapcsán láthattuk az örményekkel szembeni első előítéleteket, majd pedig későbbi elfogadásukat. A velük szembeni elutasítás és későbbi elfogadás a politikai életben is lejátszódott. Ennek egyik eredménye mutatkozik meg a dualizmus korának Szamosújuári ország- gyűlési képviselő-választásokat (ifj. Bertényi Iván) vizsgáló tanulmányban, ami két erővonalat mutat be. Az első a helyi politikai elit, azaz a „patika-párt” súlyának és hatalmának fenntartása, a másik a megválasztott képviselőknek a magyar kormánypolitika melletti elkötelezettsége. A két erővonal érdekessége, hogy megmaradnak a helyi örmény közösségen belüli különbségek, ugyanakkor teljes mértékben a hivatalos magyar politika támogatóivá lettek.