Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 2. szám - RECENZIÓK - Somodi Imre: Bertalan Péter: Kelepcében. Az állam és az egyházak küzdelme a Kádár-korszakban, 1957-1968
110 Egyháztörténeti Szemle XII/2 (2011) nem volt nagyváros és számottevő ipar, így a népesség nagy része falusi, mezőgazdasági környezetben élt, amelyben a vallási hagyományokhoz való ragaszkodás erősebbnek bizonyult. Ami a protestáns felekezeteket illeti, valamennyi megyére igaz, hogy az egyházi vezetők együttműködő-készsége jóval nagyobb volt, mint a katolikus főpapoké. Az államhatalomnak nem kellett a protestáns egyházi vezetők lojalitásának megnyeréséért olyan hosszú és kemény küzdelmet vivnia, mint a katolikus főpapság esetében. A protestáns lelkészek is nagyobb arányban vállaltak szerepet társadalmi, politikai szervezetekben, mint a katolikus papok. Ebben azonban nem feltétlenül a rendszerhűség vezette a lelkészeket, hanem az, hogy anyagilag és egzisztenciálisan kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, s ezért jobban rászorultak az állami kongruára. Szépséghibája a műnek, hogy az egyes megyéket bemutató fejezeteket terjedelmi aránytalanság jellemzi. Tolna megyének például csupán 10 oldalt szentel a szerző, ami ezt az elemzést torzószerűvé teszi. A szerző az egyházpolitikai történések bemutatása mellett kitér az egyes megyék hitéleti jellemzőire is. Ugyanis a pártállam részéről minden egyházpolitikai lépés valójában annak a marxista prognózisnak bekövetkeztét volt hivatva adminisztratív eszközökkel gyorsítani, miszerint a szocialista fejlődés során a vallás el fog halni. A szocialista egyházpolitikai lépések sikerességének vagy sikertelenségének indikátora tehát a hitélet. A négy megye hitéletének elemzése többnyire olyan elemeket hoz felszínre, melyek a régió egészére jellemzők. Ilyen például az iskolai hittanbeíratások igen magas aránya az ötvenes évek végén. A témában kevésbé jártas olvasó azt gondolhatná, hogy a „kemény diktatúra” „legkeményebb” éveiben, az 1956 utáni megtorlás idején az egyházak tevékenységét szigorúan visszafogták. Bertalan Péter elemzése viszont egyértelműen kimutatja, hogy éppen ezekben az években kimagasló a hittanra beíratott tanulók száma. A vallás gyakorlása tehát a megtorlás idején az új hatalommal való szembenállás kifejezésének egyik - egyetlen? - eszköze volt, amellyel sokáig az új vezetés sem tudott mit kezdeni. Ezzel Bertalan Péter egy izgalmas adalékot szolgáltat annak a kérdésnek az árnyaltabb megválaszolásához, hogy az 1956. novemberi restauráció mennyire állott szilárd avagy ingatag alapon. A laikus olvasó számára szintén megdöbbentő, hogy a tanács- és párttagok is szép számmal íratták be gyermekeiket hittanra még a hatvanas években is! A másik általánosítható megállapítás a négy megye hitéletére vonatkozóan, hogy az egyházi szertartások profán helyettesítésére bevezetett állami szertartások - úgymint névadó ünnepség, társadalmi esküvő, társadalmi temetés - nem teljesítették maradéktalanul a nekik szánt funkciót: a társadalmi esküvő kivételével nem tudtak az egyházi szertartások valós alternatíváivá lenni. A névadók és társadalmi temetések aránya messze elmaradt a keresztelők és az egyházi temetések aránya mögött. A társadalmi esküvők aránya pedig bár gyorsan növekedett - s ezzel párhuzamosan az egyházi esküvőké csökkent -, az előny továbbra is az egyházi esküvőké maradt. A négy megye hitéletére vonatkozó harmadik általánosítható megállapítás, hogy bár a pártállam adminisztratív eszközei nem hoztak gyors és látványos visszaesést a vallásgyakorlásban, azonban az idő a politikai hatalomnak dolgozott. Az egyházi szertartásokon résztvevők száma - ha lassan
