Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)

2011 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tamási Zsolt: Erdélyi katolikus rítusok autonómiája 1848-ban

68

Egyháztörténeti Szemle XII/2 (2011)

konstantinápolyi rabsága alatt az erdélyi katolikus örmények a tapasztalt anyagi előnyök elmaradása, sőt az adók növekedése miatt is kezdtek visszatérni az ősi vallásra (Gyergyó, Szépvíz, Ebesfalva), de a püspök kiszabadulása gátat vetett ennek a folyamatnak. A disunitus kísérlet legerőteljesebben Gyergyószentmiklóson jelentkezett. A hazatérő Oxendius Bécs segítségét kérte, akik viszont, mint sajátos erdélyi problémát, a helyi hatóságokkal igyekeztek mindezt lerendeztetni. Oxendius 1692-ben a kolozsvári országgyűlés határozata szerint, ha bizonyítani tudta, hogy a disunitusok 1689 előtt unitusok voltak, akkor visszakaphatta joghatóságát. Ez meg is történt. A disunitusok ellenállásának megtörésére az anyagi mellőzésüket alkalmazta, s az átköltöztetéssel is megpróbálkozott. A gond megoldását egy kisebb mechitarista szerzetesrend Erzsébetvárosba költöztetése hozta Róma kezdeményezésére. Alapvetően fontos kiemelni, hogy a disunitus probléma 1689 és 1701 közt egybeesett a görög katolikus egyház kialakításával, ami egyben az erdélyi római katolikusok számára egy nehéz időszak volt. Ekkor az 1697-es, protestáns többségű országgyűlés Illyés András erdélyi püspököt még távozásra tudta késztetni, s ebben a helyzetben a latin rítust is jól ismerő Oxendius 1712-ig sikerrel vezethette Illyés kérésére az erdélyi római katolikus egyházat isd? Ő szentelte fel például a mikházi kolostor templomát és harangjait is. Arra is őt kérték fel a jezsuiták, hogy a görög katolikus térítéshez szükséges román könyveket vizsgálja felül. Megtette, s több hibát is talált az Athanasie által kibocsátott templomi könyvekben, ezt jelentette az erdélyi jezsuita rendfőnök, Kapi Gábor Kollonich Lipót esztergomi érseknek 1701-ben. így gyakorlatilag mindhárom erdélyi püspökség életében fontos szerepe volt ekkor.«8

Oxendius volt az erdélyi örmény püspökség első és utolsó püspöke, utódai ugyanis vagy apostoli vikáriusok, vagy csak főesperesek voltak. Oxendius halála után az örmények a Guberniumtól kértek engedélyt, hogy az Erdélyi Örmény Nemzeti Tanácsot összehívják, s utódját megválasszák. Az engedélyt meg is kapták, 1715-ben Görgényszentimrén viszont nem tudtak megegyezni a püspök személyében, habár Oxendius végrendeletében erre Stanislavi Roska-Stefanovics főprépostot ajánlotta. Ezért úgy döntöttek, hogy a Vatikánra bízzák az új erdélyi örmény katolikus püspök személyének meghatározását. A Szentszéket ez meglepte, hiszen az örmények korábban még a plébános-választás kapcsán is ragaszkodtak a saját választási eljárásukhoz. Időt kívánt hagyni Róma, hogy majd újra gyakorolják választási jogukat. Mivel erre nem került sor, Róma kinevezte Stanislavi Roska-Stefanovicsot, akit viszont az örmények elutasítottak. Ezt követően 1716-ban Budakovics Lázár szamosújvári plébánosnak az erdélyi örmények ideiglenes apostoli vikáriusává és főesperesévé történt római kinevezésére került sor, papszentelési joggal.«i Működését alárendelték a Propaganda Fide erdélyi delegátusának. Kinevezése több örmény vezetőnek nem tetszett, ezért azt a vádat koholták ellene, hogy nem elég erélyes, s passzivitással bátorítja az ősi vallásra visszatérő disunitusokat. A vád hihetőnek tűnt, hiszen valóban voltak, akik az anyagi kérdések miatt visszatér- 47 * 49

47 Szongott, 1901. 267-268. p.

48 Gazdovits, 2006. 296-319. p.

49 A romániai katolikus örmények ordináriátusa, Szamosújvár. Szerk. JAKUBINYI GYÖRGY. Kolozsvár, 2001. (továbbiakban: JAKUBINYI, 2001.) 26-27. P-