Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)

2011 / 1. szám - DISPUTA - Csepregi Zoltán: Kálvin hatása Magyarországon és Erdélyben 1551 előtt?

162

Egyháztörténeti Szemle Xll/1 (2011)

Bernhard ezeket a gondolatokat elemezve megjegyzi, hogy Kálvin 1536-os Institutio-ja még ugyanígy az egyszeres predestinációról beszél, csak az 1537-es Instruction és az 1539-es Institutio jut el a kettős predestináció klasszikus tanításáig (mely szerint a kiválasztottak üdvösségre, az elvetettek kárhozatra rendeltettek el). Végül így summázza vizsgálatai eredményeit: „Dévai fejtegetései szükségszerűen Kálvin 1536-os Institutio- jához vezetnek és nem az 1537-es Instruction-hoz. [...] Dévai predestinációtanról szóló fejtegetései azt tükrözik, hogy ismerte és olvasta Kálvin Institutio-jának első kiadását.”'*2 Nem volna lehetséges, hogy 1536- 37-ben mind Dévai, mind Kálvin Melanchthonnak ekkor már széles körben elterjedt műveit ismerték és olvasták?

A gyónás kérdéséről a bécsi jegyzőkönyv sajnos szűkszavúan szól, ezért Dévai véleményét erről csak 1537-es művéből ismerjük. „A fülbegyónás sákramentum jellegének elutasításánál Dévai ugyanazokat az argumentumokat használja, mint Kálvin”'*'* - írja Bernhard. Az egyik ilyen feltűnő közös argumentum a Nectarius konstantinápolyi pátriárka példájára való hivatkozás. Ezt ugyanúgy megtaláljuk Melanchthonnál is, mind a Loci 1521-es, mind 1535-ös kiadásában.4“* További közös érvek - mindhárom említett reformátornál - a bűnök kimerítő felsorolásának lehetetlensége és a gyónási kötelezettség emberi eredete.

A gyónást kettős szembeállításokban tárgyalja Dévai: gyónás (mint a bűnös lét megvallása) hitben Isten előtt - és gyónás (a kölcsönös megbocsátás érdekében) szeretetben az emberek előtt.42 * 44 45 Egy másik visszavisszatérő megkülönböztetés nála: a szóban forgó vallásos gyakorlat (a gyónás) dicséretes, hasznos voltának elismerése (mint „tanítás, tanács és vigasztalás”), de a hozzá kapcsolódó visszaélések, babonás szokások elítélése (mint a klerikusok előtti fülbegyónás kényszere, vagy a vétkek aprólékos felsorolására való törekvés).46

Nem tér ki viszont Bernhard Dévainak már az 1533-ban felvett jegyzőkönyvben megjelenő igencsak eredeti, minták nélkül álló gondolatára: „Szükséghelyzetben bármelyik keresztény, az asszonyok is meghallgathatják a gyónást. Ha prédikálhatnak, miért nem adhatnának tanácsot vagy vigasztalhatnának magánbeszélgetésben.”4? Az egyetemes papság elvét radikálisan alkalmazva Dévai a gyóntatás és a kulcsok hatalmával való élés, azaz a feloldozás esetében többre tartja a személyes rátermettséget, mint a viselt papi hivatalt.48

42 Bernhard, 2009. 736-737. p.; Bernhard, 2010.43-44. p.

45 Bernhard, 2009. 738. p.; Bernhard, 2010.45. p.

44 MStA. II/1.153. p.; CR. 21,218,493.

45 Dévai: Dispvtatio. föl. o4v-pn\, S4r-v; Dévai-Káté, 1897. 109. p. [= 03r].

46 Uo. föl. p3r-v.

Dévai: Dispvtatio. föl. S4v.; vö. ETE. 2. 265., 267. p. Rabus fordítása (1572. 568V) itt szükségesnek tart egy pontosító, megszorító beszúrást: „Die weil die Weiber predigen könden / vnnd jhnen solches bißweilen zugelassen würt / warumb wollen sie dann auch / oder könden nicht etwann die Leut inn sonders trösten / vnn jhnen rhaten.“ (Kiemelés: Cs. Z.)

48 Dévai: Dispvtatio. fol. S4v.: „Si autem Pastor indoctus fuerit, vel suae functioni