Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Hajdú Vera: Makó Pál költői mintái és versalkotási módszere az Ad Amicum című elégiája alapján
Makó Pál költői mintái és versalkotási módszere 51 sor után következett szintén az első két szövegváltozatban. Itt arról beszél Makó, hogy a költőknek éberen kell tartaniuk a lelkűket, és táplálniuk kell azt különböző olvasmányokkal, ám arra mindig oda kell figyelni, hogy ezek változatosak legyenek, nehogy a lélek ráunjon. Ezzel állítja párhuzamba a földművest, aki szintén különféle munkákat végez, egyszer szánt, máskor arat, ő is változatosan éli az életét, így sosem unja meg feladatait. Ez a sor visszhangja annak, amit már a 70. és 80. sorok közt elmondott, s nem akarta ismételni önmagát, ezért maradt el végül ez a rész. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy ez a rész iskolai gyakorlatként született, mikor Vergilius stílusában kellett írnia, mert ha a földművelés a téma, aligha lehetett jobb példaképet találni Vergilius- nál! Aztán az idő múlásával nem érezhette ide illőnek, és elmaradt ez a húsz sor is. Majd ezt a részt beillesztette a II. Józsefhez írt elégiájába, ahol a császár változatos teendőit verselte meg. De már itt találkozhatunk előképeinek egy csoportjával is, az antik auktorokkal. Irodalmi előképek Többször esett már szó arról, hogy Makó ebben a versében emléket állított irodalmi előképeinek és mindazoknak, akikre példaként tekintett. A jezsuita iskolákban sok íróval, költővel ismerkedhetett meg akár tanulmányai során, akár a rend könyvtáraiban őrzött kötetekből. Az irodalmi előképeket kiválóan lehet csoportosítani aszerint, hogy mely korban éltek, és hogy milyen műfajban alkottak. Ezek alapján beszélhetünk antik, 16-17. századi és kortárs példaképekről. Mindhárom kategóriában szép számmal találkozhatunk neves írókkal, költőkkel, akiket igyekszem számba venni és bemutatni a következőkben. A) Antik költőpéldaképek Makó sokat tanult az elégia műfajáról az ókori szerzőktől, ami az antik korban és Makó korában is mást jelentett, mint ma: nem volt követelmény, hogy valamilyen gyászos vagy magasztos eseményről, érzésről szóljon. A lírai műfaj legfontosabb formai jegyeként a versmértékét említhetjük, melynek mindig disztichonnak kellett lennie. Abban különbözik az epigrammától, hogy teijedelmesebb, azaz nyolc sornál hosszabb, bár vannak határesetek, mikor nem dönthető el teljes bizonyossággal, melyikről lehet szó. Tartalmilag fiktív vagy valóságos célra irányuló közlésről van szó bennük, ahol a költő személyesen is állást foglalhat a témájában.4> E műfaj legjelentősebb képviselői és egyben Makó legfőbb antik példaképei Ovidius és Tibullus. Publius Ovidius Naso«2 (Kr. e. 43. - Kr. u. 17) az Augustus-kori szerelmi elégia felvirágoztatója és betetőzője. Ebben a szellemben fogant elégiái az Amores, az Ars amatoria és a Remedia amoris. Makó ezeket a műveket nagy valószínűséggel ismerte, de óva intett tőlük, * 4 41 Albrecht, Michael von: A római irodalom története. I. Bp., 2001. (továbbiakban: ALBRECHT, 2001.) 553. p. 42 ALBRECHT, 2001. 556., 588. p.
