Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mezey András: "Nemcsak tanulmányozni, hanem megélni"
92 Egyháztörténeti Szemle XI/4 (2010) tűk, a Loppianóban tett látogatáskor is.) A hetvenes évek végére tagságának hozzávetőlegesen a felét tették ki főiskolai és egyetemi hallgatók, vagy friss diplomások, másik felét munkásszármazásúak alkották, és ahogy a csoport, bővülésével párhuzamosan külsős lelkigyakorlatos helyszínek után nézett, úgy csatlakoztak hozzá a Szeged környéki községekből és tanyákról gazdálkodók gyermekei is. A korai hittanközösségbe négy roma (3 fiú és egy lány) is eljárt, igaz, őket elsősorban a zenélés vonzotta, Doszpodné Szirányi Katalin visszaemlékezése szerint: „A vérükben volt a zene. Az egyik gitározott, a másik meg dobolt nálunk, és Sávai atya őket is át tudta úgy formálni, hogy mindenféle zenei ötletük volt, ő pedig elfogadta tőlük, hogy ezt így kell, azt úgy kell. 3-4 évig jártak közénk.” Kezdetben az aktuális életigéknek nemcsak az országba való bejuttatása, a terjesztése sem léphette túl a kisközösségi brosúra-irodalmat általánosan jellemző „katolikus szamizdat” szűkös kereteit. Egy szentírási mondatot és a hozzá tartozó életigét kb. tízszer lehetett egy oldalra legépelni. Ebből a gépírók vékony átütőpapír és indigók használatával egyszerre mintegy 8 példányt tudtak készíteni, amelyeket csíkokra vágtak fel, és így osztottak szét a csoporttagokon kívül a templomba járó hozzátartozók és ismerősök között is. A nyolcvanas évek elejétől már lehetővé vált, hogy kisméretű, nyomtatott (és az évek folyamán egyre igényesebb kiállítású) füzetekben hozzák be az országba a lelkisé- gi irodalmat, 1989-től pedig már a lelkiség folyóiratának, az Új Városnak magyar nyelvű kiadása is megjelent. Kritikusok és üldözők Ahogy a lelkiség korábbi hírhozói, úgy a jugoszláviai fokolarinik sem nevezték néven a Fokoláre-t, még kevésbé definiálták mozgalomként, hiszen sem magukat, sem vendéglátóikat nem akarták veszélybe sodorni. Mégis, vagy tán épp emiatt, a későbbi köztudatban a markánsabb „fokolár” és nem a hivatalos „Mária Műve” megnevezés maradt meg, nemcsak Magyarországon, hanem a világegyházban is. Ehhez később a szegediek is tartották magukat, a lelkiséget éveken át csak Ideálként emlegették, s kerültek minden látványos külsőséget. Az evangélium szavai itt is igazodási pontként szolgáltak: ,Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Katolikus Biblia: János 13,35 ) Persze a 70-es évek második felétől beinduló, nagyobb létszámú lelkigyakorlatokat nem lehetett teljesen feltűnésmentesen megszervezni, de a résztvevők mesz- szemenően óvakodtak a hatóság, vagy akár csak a helyi pártállami hatalomgyakorlók provokálásától. Viszont nem kerülhették el, hogy magukkal a plébánosokkal - köztük Kiss Józseffel is - olykor ne kerüljön sor apróbb súrlódásokra. A látszat ellenére a lelkiség nem plébániához, hanem inkább családokhoz kötődött, és bár minden tagjának volt saját egyházközsége, ahova misére is eljárt, sőt néhányan a plébániai képvi
