Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében

68

Egyháztörténeti Szemle XI/3 (2010)

Felmerülhet bennünk, hogy talán a Kazinczy által öregségéig „szörnyű Theologusként”4° jellemzett, mélyen vallásos, három éve már gutaütése miatt betegeskedő, nyomorgó Szemere, aki Majoros szerint „idejét, mikor a’ nyavalya engedte, éneklésben, imádkozásban, Biblia olvasásban töltötte; sőt az ő utósó órájiban való tépelődései is teljesek voltak a’ Királyról, Nemzetről, Vallásról való hasznos tanúságokkal, az isteni félelemről, Istenben vetett bizodalomról való szép intésekkel”^1 esetleg olyannyira tudatosan készült a túlvilági életre, hogy akár a saját prédikátora halotti prédikációjának és az általa is ismert professzor orátiójának témájára is hatással lehetett. Szemere régi törzsökös nemesi családból való származása például mindkét szövegben pontosan ugyanabban a funkcióban kerül elő, ti. mindkét esetben az ott kiemelt központi értékkel szembeállítva: előbb, mint az „Isten fiajinak lenni” törekvéssel, másodszor, mint az erkölcsi értelemben vett „igazi nemesség” kritériumainak teljesítésével meghaladható méltóság. S mindkét búcsúztató szó szerint ugyanazzal az intéssel fordul a

vármegyei tisztségviselőkhöz, hogy legfőbb törvényük a közjó legyen, csak Somosi magyarul, míg Majoros latinul idézi a jól ismert szállóigét.

Akárhogy is, a biográfiai adatok összeválogatása és elrendezése sokszor önéletrajzinak, sőt apologetikusnak tűnik, csábítva az embert arra, hogy a máshonnan megismerhető adatok alapján próbálja Szemere saját, biográfiai narratíváján elvégzett végső

munkálkodásának nyomait keresni. így olvasva Majoros orátióját több olyan témát is találhatunk, ami, úgy tűnik, erősen foglalkoztatta a végső távozás előtt Szemere Albertet.

Az egyik ilyen élete balszerencsés fordulatának, öregkori szegénységének problémája, amivel kapcsolatban Szemere saját, inkább a tudományokhoz és az elmélkedéshez, mint a gazdálkodáshoz vonzódó természetében kereste az alapvető okokat. Már a pataki tanulmányok befejezése és a budai joggyakorlat ideje közötti időről is megtudjuk Majorostól:

„A’ legjobb bizonyság levéllel hazájába visszatérvén, a’ tudományokat megkedvellett lelke egészen a’ Könyvek olvasásában találta minden gyönyörűségét, még a’ mezei életnek ’s gazdálkodásnak édességei sem vonhatván el őtet attól. Nem sokára, kiváltképpen a’ mezei gazdálkodás terheitől irtózván, édes Attya akaratjából a’ törvényes pályára lépett”.42

Aztán a ,,a’ néki nem tetsző” prókátori pályától való gyors visszavonulással kapcsolatban idézi Majoros Ovidiust előbb latinul, majd saját magyar fordításában, hogy „Arra való testei nem bírok kedvem is elvész, / A’ Tisztség-keresést messze kerülöm igen. / A’ szűz Kásztaliak

4° Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Sajtó a. r.: Orbán László Debrecen, 2009. (Kazinczy Ferenc művei.) (továbbiakban: Kazinczy, 2009.) 485. p.

4' Majoros, 1825.53. p.

42 Majoros, 1825. 49. p.