Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében
54 Egyháztörténeti Szemle XI/3 (2010) egyébként is évtizedeken át aktívan tevékenykedett mind a vármegyei, mind az egyházi közéletben. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy mindkét búcsúztató egyértelműen beszámol a megholt utolsó éveinek betegeskedéséről és nyomoráról, s világos utalásokat tesznek az atyafi- ság összefogására mind Szemere betegsége, mind a temetés előkészítése során, világossá válik, hogy ez a figyelem és gondoskodás a környezetnek köszönhető, nem Szemere örökségének. Láthatjuk ugyan Tóth leírásából, hogy a helyi egyháznak amúgy is kifejezetten kötelessége volt, hogy még egy szegény tagját is tisztességes temetésben részesítse, a halotti orátió szavai alapján azonban úgy tűnik, Szemere Albert anyai ági rokonának, Mezősy Imrének, a tolcsvai egyház akkori főcurátorá- nak, Szemere István zempléni vice-ispánnak és b. Vay Ábrahámnak lehetett meghatározó szerepe abban, hogy a szertartás ezenfelül „pompás”, s ne „pompa nélküli” legyen. Persze szerepet játszhatott ebben Szemere Albert hajdani tolcsvai társadalmi presztízse is. Hiszen nemcsak a halottbúcsúztatók, de más források is azt mutatják, hogy a megholtat nagy és széleskörű műveltségű, törvénytudó, vallásos embernek tartották, akinek szavaira saját kis világában, s itt most elsősorban a 2-3 ezer lakosú Tolcsva néhány, talán három-négyszáz fős református lakosságára,16 illetve a nemesi lakosságra gondolhatunk, bizonyára odafigyeltek. De presztízsét mutatja az a patriarchális gesztus is, amellyel az elhunyt Palótzy Pál református esperes, tállyai, majd tolcsvai lelkész verseit az özvegy támogatása céljából saját költségén és saját maga által írt előszóval kiadatta.1’’ így történhetett, hogy mikor Somosi István a tolcsvai református templomban felállt, hogy a „néhai b. e. Tek. Szemerei Szemere Albert Úrnak, míg élt több Tek. Vármegyék, és az Alsó Zempléni Helv. Vallástételt követő Tiszt. Egyházi Megye Assessorának utolsó tisztességét”18 tegye, s őutána Majoros András vette át a szót, utóbbi joggal állapíthatta meg az „illy úri gyülekezet előtt”, hogy „az ő utolsó tisztességének megadására illy szép számmal öszvegyűltetek”.19 16 Magyarország történeti helységnévtára. Zemplén megye (1773-1808) Összeáll.: Barsi János. II. Bp., 1998. 200. p. l? Érdekes adalék lehet, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban, kolligá- tumba kötve fennmaradt példány címlapjára a „Palóczy Pál elmés versei. Kinyomtatta szemerei Szemere Albert a maga költségén. Sárospatak, 1814. (Latin és magyar versek. Kiadva a család felsegélésére. Előszóval)” felirat alá valaki kézzel a „Séd non valde!”, vagyis, a „De nem nagyon!” jegyzést tette, talán kifejezetten Szemere anyagi segítségének kritikájaként. (Palóczy műveit továbbiakban: Palóczy, 1814.) Fennmaradt továbbá Nádaskay András 1814-es elszámolása, amelyből úgy tűnik, Szemerének legalábbis egy ideig 54 forintnyi tartozása állt fenn a kiadó felé, vélhetően éppen e kiadvány miatt. Takács Béla: A sárospataki nyomda története. Bp., 1978. 18 Somosi, 1825.28. p. ‘9 Majoros, 1825. 62. p.
