Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Marosi István: Görög katolikusok Bereg vármegye Tiszaháti járásában
34 Egyháztörténeti Szemle XI/1 (2010) Gondoljunk csak a jelenlegi Magyarország görög katolikus templomaiban fellelhető ószláv feliratokra. Vagy a fatemplomoknál maradva a szentendrei skanzenben kiállított mándoki fatemplomra, amely ugyanabban az időben épült és ugyanazokat a stílusjegyeket hordozza magán, mint a kárpátaljai fatemplomok. S nem utolsó sorban a 19. században éppen a Tiszaháti térségben is előforduló fatemplomokra, amelyeknek létéről már csak a görög katolikus egyház schematismusaiból tudunk. A munkácsi egyházmegye schematizmusai több alkalommal is jelzik, hogy melyik közösségnek milyen anyagból van a temploma. Ha pedig léteztek fatemplomok, akkor bizonyosan úgy nézhettek ki, mint azok a fatemplomok, amelyek még jelenleg is megvannak Kárpátalja, Partium és Erdély Kárpátokkal szegélyezett térségében. El kell ismerni, hogy régészeti szempontból a tárgy csak átvitten mutatja a tárgyat használó személy nemzetiségét, etnikumát. Egy gondolat elejéig álljunk meg azonban ennek az elvnek a részleges cáfolására. A fatemplomok korával egyidős a református templomok fa mennyezete, melyeken a feliratok magyar nyelven vannak. Az a nép azonban, amely a feliratait (ha analfabéta is) szláv nyelven készítteti, minden bizonnyal anyanyelvként használja azt. Ezért a tárgyak, feliratok, könyvek által bizonyítható szláv szellemi kapcsolatról beszélhetünk az Északkeleti felvidéken. A vizsgált időszak vallási és lelki identitása azonban még lényegesen erőteljesebb, mint manapság. Esetünkben a keleti szertarás szláv nyelvű népcsoportját vizsgáljuk, amely minden bizonnyal nem a Balkánon keresztül érkezett a Kárpátok gyéren lakott hegyvonulatainak déli lejtőire, hanem nagy valószínűséggel Galícia irányából. (Itt nyer értelmet egyébként a Vereckei-hágó Orosz-kapuként való megnevezése is.) Mintegy azt az útvonalat jelöli, amelyen átjött, átszivárgóit az a népcsoport, amely a vallását is hozza, s „orosz vallású” ragadványnévvel került be a köztudatba. Ez a népesség Bereg, Ung, Máramaros, Ugocsa, Sáros, Szepes, Abaúj és Szabolcs vármegyékben telepedik le. Lényegében a Tisza-, Talabor-, Latorca-, Ung-, Bodrog folyó folyásvidékének térségében. Az északkeleti Felvidék térségében megtelepedő népcsoport a magával hozott vallási és szertartási rendszert tovább gyakorolta, s a bizánci szertartás gyakorlata annyira erős és fontos volt e nép számára, hogy az egyházi unió kapcsán is ragaszkodnak annak megtartásához.17 A bizánci szertartás Kárpát-medencébe való betelepedésének kettős irányára illetve esetleges későbbi kapcsolatokra utalhat az is, hogy a magyarországi görög katolikus egyházban végzett szertartások rendjében a gyökerek keresése jelenleg is két liturgikus hagyomány eldöntetlen kérdésének a légkörében mozog. Ez az úgynevezett görög és szláv hagyomány közötti választás kérdését veti fel. Magyar liturgikus szöve17 Vő.: Hodinka Antal és Pirigyi István ide vonatkozó kutatásival és leírásaival: Hodinka Antal: A munkácsi görög-katolikus püspökség története. Bp., 1909.; BendáSZ István: A magyarországi görög katolikusok története. I-II. Nyíregyháza, 1990.
