Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Papp István: Fehér Lajos és a magyar református szellemi örökség
102 Egyháztörténeti Szemle XI/2 (2010) lézsia-látogatás”-nak nevezett. Úgy vélte, hogy az 1930-as évek második felében: „Az önképzőkörök a magyar ifjúságban alakuló eklézsiákban teremtődtek, amelyekre nem kisebb szerepet osztottam ki, mint a magyar szellemet életté fordítani, s ezt az idea-ihletésű magyar életet a történelem kényszereibe, mint módosító, magyarrá színező erőtényezőt bevinni.” Az ún. eklézsiák sorában a pápai, a vásárhelyi, a sárospataki, a debreceni és a soproni református és evangélikus gimnáziumot említi meg név szerint. Aligha tévedek nagyot, ha ebbe a sorba illesztem Fehér Lajos gimnáziumát, a szeghalmit is. A továbbiakban Németh a NÉKOSZ-nemzedékről beszél, s bátran ide sorolhatjuk Fehért, hiszen csak két-három évvel volt idősebb náluk, s számos barátja, közeli munkatársa akadt ebből a társaságból. Németh László erről a generációról azt mondja, hogy „ha azt a religiót, amit belőlünk szívtak, nem is tudták győzelemre vinni, ezt nem is vártuk tőlük, az viszont, hogy a szocializmusunknak magyar színe is támadt, elsősorban nekik köszönhető. Ha a korán szétszórtak közül vezető állásba kevés került is, ott, ahol egy tanár, múzeumigazgató, színész, karmester, íróféle misszóként vállalta, hogy szerény eszközeivel olyasmit hozzon létre maga körül, ami a hajdani eklézsiára emlékeztetett, ott többnyire a tragikus nemzedéknek sok mindent túlvészelt tagjai bukkanak elő.” A religió, a misszió, az eklézsia csupa olyan kifejezés, amely a református nyelvhasználatba illik. Joggal feltehető a kérdés, hogy az, hogy Németh László párhuzamot vont a harmincas években protestáns gimnáziumokba járó népi kollégisták tevékenysége és a Mohács utáni egyházépítés között, mennyiben jelent érvényes megállapítást Fehér Lajos felfogására nézve? Erre a választ maga Fehér adta meg, amikor memoárjában sorba vette azokat az okokat, amelyek elősegítették, hogy a Márciusi Front Debrecenben tanuló tagjai kommunista értelmiségiekké váltak. Az öt lehetséges indok között utolsóként említi a következőket: „Mindez együttvéve olyan meleg, nyílt, egymást támogató baráti légkört eredményezett, ami leginkább hasonlított - s ebben bizonyára szerepe van az öreg Ref. Kollégium patinás ihletének is - az albigensek, a husziták, a magyar alföldi és erdélyi reformátorok nagy lázadásához. Mi is hasonlóhoz, a társadalom gyökeres átalakításához igyekeztünk nekigyűrkőzni, lelkileg és eszmeileg felkészülni, de immár - a tudományos szocializmus alapján!”« Természetesen nem akarom megkerülni azt az alapvető kérdést, amely minden ember valláshoz fűződő viszonyánál alapvető: hisz-e Istenben vagy sem. Fehér Lajos erre a kérdésre határozott és egyértelmű választ adott. Visszaemlékezései során több ízben is ateistának vallotta magát, tehát teológiai síkon egyértelműen az egyházon, a hiten kívül helyezkedett el. Gimnáziumi vallástanáráról, Baka Béláról, mint „szabadelvű, felvilágosodott” oktatóról írt, aki „nemcsak eltűrte, hanem kezdeményezte is a szabad szellemű, sokszor valóságos ateista vitákat a * « Fehér, 1979. 93. p.
