Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Hajdú Vera: Makó Pál költői mintái és versalkotási módszere az Ad Amicum című elégiája alapján
34 Egyháztörténeti Szemle XI/2 (2010) szólalt meg. (Gondolhatunk itt elsősorban a trubadúrköltészetre vagy a minnesánger-énekekre). Jelentős változást a latin nyelv kérdésében a reneszánsz hozott, mely műveltségi eszméjét újra az antikvitásban kereste, és ennélfogva megtisztítani igyekezett a nyelvet minden károsnak vélt hatástól, mely a századok során érte azt. Fontos alakja e korszaknak Rotterdami Erasmus, aki - annak ellenére, hogy a reformáció az anyanyelvet helyezte előtérbe - ragaszkodott a latin nyelvhez, mert abban a közös európai eszmeiség és a nemzetek közötti megértés kifejezőeszközét látta. A reformáció visszaszorította ugyan a latin nyelvet, de ez mégsem törte azt meg, a 18. századra ugyanis egy újralatinosítási folyamat eredményeként ismét virágzott a latin nyelv és kultúra, melynek majd csak a nemzeti romantikák vetettek véget (immár véglegesen). Az Erasmus utáni periódust szokás a neolatin jelzővel illetni. Tóth Sándor Attila a következőképpen határozza meg ezt a fogalmat: „Ez [a neolatin] pedig nem más, mint a művelődéstörténetnek a reneszánsz és a romantika közé eső szakasza, mely nyelvi és szociológiai síkon a klasszikus latinitáshoz való visszatérés, illetve annak megtartását keresi, s története folyamán a nemzeti, népi nyelvű kultúra mellett [...] jelentkezik. Szerves része tehát a nemzeti kultúrának, melyet egyszerre erősít és gyengít. Gyengíti, mert használata ellentétben áll a sokszor fejletlenebb nemzeti nyelvű literalizációval; ugyanakkor erősíti, mert elősegíti az adott nép európaizációját [...] és a nemzeti nyelvi grammatizációját.”3 Magyarországon még a feljebb említetteknél is sajátosabb szerepet töltött be a latin, a történelmi és politikai helyzet miatt. Janus PANNONIUS (1434-1472) nevéhez köthetjük a klasszikus igényű latinitás megjelenését, ő teremtette meg a neolatin költészet alapjait. Költői iskola folytatta az általa elindított folyamatokat. Hazánkban nagy törést jelentett a latin nyelv számára a százötven éves török megszállás, mely idő alatt csak a királyi Magyarország területén maradt életben annak használata, de a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc után (1710- es évek) ismét visszatért a latin az iskolákba és a mindennapi életbe. Ez szükségszerű is volt: a latin az a nyelv - európaisága miatt -, melynek segítségével leggyorsabban fel tudtunk zárkózni a nyugati kultúra színvonalához, és újra be tudtunk kapcsolódni a tudományos életbe isA Ez a korszak Magyarországon a barokk virágkora, amelynek eszmeiségére a katolikus egyház rekatolizációs törekvéseinek erőteljes retorikai alapozottsága nyomta rá a bélyegét. Jellemzője volt továbbá az ideál- és hőskultusz, amelyet leginkább az eposz műfajával tudott kifejezni. A nemzettudatot és a kereszténységért folytatott küzdelmet már igyekeztek nemzeti nyelven versbe szedni (mint Tasso, vagy nálunk Zrínyi), de szép számmal olvashatunk latin nyelvű hőskölteményeket is. Ezek iro- 3 4 3 Tóth, 2000.16-17. p. 4 Jeleníts István: A latin nyelvű epigramma a tizennyolcadik századi piaristák költői gyakorlatában. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1969. 176- 198. p.
