Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - DISPUTA - Őze Sándor: Még egyszer a ferencesekről. Válasz Szabó András: A magyarországi reformáció kezdete és az átmeneti korszak a reformátorok életútjának tükrében című cikkére
Még egyszer a ferencesekről 131 A névsor alapján, még ha Szabó javaslatára töröljük is az Eszékie- ket és Szegedi Lajost, akkor is nagy százalékban továbbra is Délvidékről származókat tudunk kimutatni, akik néhányuk kivételével nem kerülhettek csak ferences hatás alá, tehát tendenciájában nem módosított véleményemen az adatok elmúlt 10 évben történt változása. Az arányszámon, amit a déli származás illetve a ferences iskoláztatás adott, mindez nem változtat. így a levont következtetést, a török hódításra adott válasz kérdését sem tartom megalapozatlannak. A nevek többségére most is azt mondhatjuk, hogy déli, a török által feldúlt, vagy veszélyeztetett területről származott. Olyan vidékről, ahol hagyományaikban, a ferences ideológiában és személyes vagy családi tapasztalataikban az elmúlt 150 év török háborúi jelentették életük központi szervező kérdését, kihívását. Erre lehetett engesztelhetetlen vagy kiegyező álláspontot kialakítani, de mindenképpen foglalkozni kellett vele. Szabó András így foglalja össze következtetéseit: „Úgy tűnik ezek és az elmondottak alapján, falusi plébánosok, szerzetesek, kanonokok sőt prépostok is voltak közöttük. Ha elfogulatlanul végiggondoljuk, ez így logikus: a reformáció elsősorban az alsópapságot, s a főpapság alacsonyabb szintjét érte el. Nyilván voltak közöttük ferences szerzetesek is, mert természetesen cáfolni sem tudom, hogy Szkhárosi Horvát András vagy Dévai Mátyás ennek a rendnek lett volna a tagja. Ez volt a messze legnagyobb létszámú rend, azonban a világi papság létszáma még az övéket is felülmúlta.” Természetesen nem tagadom, hogy a középkori egyház klerikusainak szinte minden rétegéből egyformán lettek áttérők és azt sem írtam, hogy szó lenne valamiféle „kizárólagosságról, vagy a ferences rend kiemelt szerepéről a reformációban”. A ferences rendtörténeti konferencián összefoglalva és értékelve az eddigi kutatást, a rend és a magyar etnikumú reformáció kapcsolatáról így fogalmaztam: „Magyarországon pedig annak a joachimista apokaliptikus- eszkatologikus eszmerendszernek az áthagyományozói voltak, amely Szent Ferencet a XIV. századtól kezdve egy új kor nyitányaként emlegette, amelyben a mohamedánizmusnak, mint végső veszedelemnek jutott szerep. így ennek legerőteljesebb hatása a magyar Délvidéken volt tapasztalható. Ehhez a fogalmi nyelvhez, időnként felfokozódó várakozáshoz kapcsolódott a reformáció térítő szándéka. Ellentámadást is innen kapott, a vitákhoz a közös teret ez szolgáltatta. A korai reformátorok azokról a lakóhelyekről jöttek, amelyek ki voltak téve a török veszélynek. A ferences kolostorhálózat mellett megfigyelhető a két Perényi birtoktest: a siklós-valpói és a sáros- abaúji között az összeköttetés, amely kapcsolatot mutat a népi és a
