Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - DISPUTA - Őze Sándor: Még egyszer a ferencesekről. Válasz Szabó András: A magyarországi reformáció kezdete és az átmeneti korszak a reformátorok életútjának tükrében című cikkére
132 Egyháztörténeti Szemle Xl/1 (2010) főurak által terjesztett reformáció eddigi, két egymást nem feltételező elmélete között. A harmadik összefüggés, amely a végvári katonaság szerepét hangsúlyozza, a reformátor életrajzokban a ferences kolostorokat is magukba foglaló végvárakkal tűnik fel, egyben erősíti azt a nézetet, hogy a reformáció igehirdetői mindenképpen állást kellett hogy foglaljanak a török kérdésben. Ilyen várak például Gyula, Pápa, Eger, Várad, Szigetvár (Kálmáncsehi), Kanizsa, Ozora, Segesd, és ezek parancsnokai a nagy reformációt támogató családok főúrikatonai udvarai, mint az Enyingi-Török, Perényi, Nádasdy, Báthori-Drágffy, Zrínyi, Kerecsényi, Ormosdi Székely, Lendvai Bánffy stb. voltak. A három tényező együttesen fest egységes képet a reformáció kezdeti időszakáról. Számunkra tehát a reformáció elterjedése a magyar etnikumú területeken nem elsősorban főúri függőségi hatás vagy a jellegzetes mezővárosi településszerkezet kereskedelmi funkciójával indokolható. Mint a névsor kapcsán elmondtuk, a folyamat központi szervező erejének a törökhöz való viszonyt tartjuk, és a délvidéki reformációt is többek közt ennek függvényében, egy erre adott válaszként elemezhetjük. Ezért jut nagy szerephez a Szűcs Jenő által, a XV. század végén elemzett ferences rend. Ezt egészíti ki a földesúri hatalom és a paraszti-mezővárosi önkormányzatiság ellentétpárja, illetve azok a gazdaságtörténeti adatok, amelyek szerepét, nem egymással szembeállítva, hanem egymást feltételezve szeretnénk kezelni.” Természetesen szakirodalmi adat akkor is elkerülhette a figyelmemet és az eltelt 8-10 év alatt tudom, hogy hozott változást a téma kutatása az adott névsorban. Például a Keveházi monográfia, mely összegyűjtötte a Sztárai-adatokat,21 vagy a Szegedivel vitatkozó szerzetes domonkos és nem ferences voltáról, mindezeket finomítottam a cikk újabb megjelentetésénél. Összességében azonban még így sem változott a kép. Szabó András így ír: „Végkövetkeztetésként újra csak azt tudom elmondani, ami fejtegetéseim kezdetén már elhangzott: a korai reformáció kutatásában egy új, nagyszabású anyaggyűjtés jelenthetne lényeges előrelépést, amely feldolgozná azokat a levéltárakat is, amelyeket a korábbi kutatások kihagytak. Egy ilyesfajta mennyiségi változás minőségi ugrást eredményezhetne: lehetővé válna Zoványi Jenő 1922-es monográfiájának felváltása egy modernebbel, s talán korai reformátoraink életpályája is sok tekintetben világosabbá válna.” A végkövetkeztetéssel egyetértek, és sok sikert kívánok hozzá. Nem tagadhatja senki, hogy erre csak a református egyetem keretein belül 21 Bálint Sándor: Szeged reneszánszkori műveltsége. Bp., 1975.
