Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)

2009 / 1. szám - TANULMÁNY - Forgó András: "... rediit tamen vacuus...". Egyházegyesítési kísérlet a 17. század utolsó évtizedében

88

Egyháztörténed Szemle X/1 (2009)

egységet és ezzel párhuzamosan a protestánsok áttérését a következő évtizedekben elsősorban katolikus egyházi fejedelmek szorgalmazták, hiszen a vallási egység elsősorban az ő hatalmuk növekedését szolgálta volna. Az uniós tervezetek közös vonásai, hogy a pápa hatalmának csökkentését indítványozták, mely szintén a birodalmi egyház érdekeit szolgálta, valamint az is közös jellemzőjük, hogy teológiailag kevéssé voltak kidolgozottak, elsősorban politikai természetű törekvésekként kezelték őket. De protestáns részről is kitűnik e tervezetek politikai természete, ahogy ezt Ernő Ágost hannoveri vagy Károly Lajos pfalzi fejedelem tevékenysége is mutatja.70

Rojas püspök egyházegyesítő törekvéseiben azonban - más hasonló reuniós programokkal ellentétben - Lipót császár is aktív szerepet vállalt, noha egyértelmű felhatalmazást ő is csak a püspök magyarországi tevékenységéhez adott. Az uralkodó magatartásában egyrészt tetten érhető az a törekvés, hogy német-római császárként egyfajta felekezetek fölötti pozíciót foglaljon el, egy olyan álláspontot, amelyet legutoljára II. Miksa képviselhetett hitelesen, és amely II. Rudolf és különösen II. Ferdinánd uralkodása alatt71 teljességgel illúzióvá vált. Uralmuk alatt változott ugyanis a német-római császár advocatus ecclesiae funkciója egyértelműen a katolikus egyház védelmezésévé a protestantizmussal szemben. A vesztfáliai béke következtében kialakult új helyzet ismét elvi lehetőséget teremtett arra, hogy a császár felekezeti különbség nélkül valamennyi alattvalójához egyformán viszonyuljon.72 73 Az eredetileg egyházi pályára szánt Lipót tevékenysége azonban - finoman fogalmazva - nem látszott alátámasztani a császár e megváltozott pozíciójához fűződő reményeket, az 1670-es évek magyarországi eseményei pedig kifejezetten rossz hatással voltak birodalmi megítélésére. Brandenburg, amely fokozatosan átvette a vezető szerepet Szászországtól a Corpus Evangelicorumban (végérvényesen a szász választó

1697-es áttérése után), a magyarországi protestánsiildözéseket politikai fegyverré kovácsolta a századvég birodalmi gyűlésein.73 Lipótnak tehát

70 Aretin, 1981. 316-338. p.

71 II. Ferdinánd katolikus egyházat „védelmező” törekvésének csúcspontja minden bizonnyal az ún. restitúciós ediktum kiadása 1629-ben. Lásd Forgó András: II. Ferdinánd restitúciós ediktuma (1629). In: Tanulmányok évszázadok történelméből. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2006. (Pázmány Történelmi Műhely, Történelmi Tanulmányok.) 91-113. p.

72 Schnettger, Matthias: Kirchenadvokatie und Reichseinigungspläne. Kaiser Leopold I. und die Reunionsbestrebungen Rojas y Spinolas. In: Union, Konversion, Toleranz. Dimensionen der Annäherung zwischen den christlichen Konfessionen im 17. und 18. Jahrhundert. Hrsg. v. Duchhardt, Heinz - May, Gerhard. Mainz, 2000. (VIEG Beiheft.) 139-170. p.

73 Bahlcke, Joachim: Konfessionspolitik und Staatsinteressen - Zur Funktion der brandenburgisch-preußischen Interventionen zugunsten der ungarischen Protestanten nach dem Westfälischen Frieden. In: Jahrbuch für Schlesische Kirchengeschichte. NF 76/77. Düsseldorf, 1997/98. 177- 189. p.