Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 1. szám - TANULMÁNY - Forgó András: "... rediit tamen vacuus...". Egyházegyesítési kísérlet a 17. század utolsó évtizedében
rediit tamen vacuus...”. Egyházegyesítési kísérlet a 17. század 83 Jenában és Helmstedtben tanulmányait végzett Nihus 1622-ben tért át. Több vargabetű után 1650-ben, már felszentelt papként az erfurti egyetem teológiai karának dékánja lett (Erfurt és az ugyancsak türingiai Eichsfeld a mainzi érsekséghez tartozott), majd 1655-ben Mysia címzetes püspökeként a mainzi érsekség segédpüspöke lett.s1 A mainzi uniós tervek kidolgozása a fenti személyek mellett jórészt Peter Walenburch nevéhez fűződik, akit a kutatás testvérével, Adrian- nal együtt sokáig ugyancsak konvertitának tartott^2 A testvérpár Fabio Chigi kölni nuncius (a későbbi VII. Sándor pápa) támogatásával pappá szentelése után először Jülich-Berg fejedelemségében, majd Kölnben tevékenykedett. Adrian Hadrianopolis címzetes püspökeként 1661-ben lett kölni, Peter pedig a Nihus halála után megüresedett Mysia címzetes püspökeként mainzi segédpüspöki kinevezést kapottá A két testvér legnagyobb konverziós sikere kétségtelenül Ernő hessen-rheinfellsi fejedelem megnyerése volt a katolikus egyház számára. A kálvinista neveltetést kapott Ernő fejedelem áttérése után a reunió egyik meghatározó alakjává vált, így a mainzi körrel is szoros kapcsolatot ápolt. A vesztfáliai béke rendelkezéseit is érintő konverzió politikai viharainak elülése után, Ernő 1666-ban a vallási egység elérésének elősegítésére módszertani művet állított össze, melyben ún. diszkrét katolikus álláspont kidolgozását tartotta szükségesnek, és Rojas püspökhöz hasonlóan egyfajta köztes vallás megalkotását javasoltad Boineburg meghívására 1667-ben Gottfried Wilhelm Leibniz is Mainzban működött néhány évig jogászként és a reunió protestáns támogatójaként.55 Később, Hannoverbe kerülése után is a vallási egység fontos támogatója maradta6 * 53 54 55 s1 Jürgensmeier, Friedhelm: Berthold Nihus. In: Die Bischöfe des Heiligen Römischen Reiches 1648 bis 1803. Ein biographisches Lexikon. Hrsg. v. Gatz, Erwin. Berlin, 1990. 323-324. p. 52 JÜRGENSMEIER, 1977. 283. p. 53 Gatz, Erwin: Adrian Walenburch und Peter Walenburch. In: Die Bischöfe des Heiligen Römischen Reiches 1648 bis 1803. Ein biographisches Lexikon. Hrsg. v. Gatz, Erwin. Berlin, 1990. 554-556. p. 54 Raab, Heribert: Der „Discrete Catholische” des Landgrafen Ernst von Hes- sen-Rheinfels (1623-1693). Ein Beitrag zur Geschichte der Reunionsbemühungen und der Toleranzbestrebungen im 17. Jh. In: Archiv für Mittelrheinische Kirchengeschichte, 12. Mainz, i960.175-198. p. 55 Buschmann, Arno: Leibniz als juristischer Reformer in Mainz, 1667-1672. In: Die Mainzer Kurfürsten des Hauses Schönborn als Reichserzkanzler und Landesherren. Hrsg. v. Hartmann, Peter C.. Frankfurt, 2002. (Mainzer Studien zur Neueren Geschichte.) 159-187. p.; Amann, Konrad: Leibniz und seine fränkischen Korrespondenten. In. Uo. 187-205. p.; Kiefl, Franz Xaver: Der Friedensplan des Leibniz zur Wiedervereinigung der getrennten christlichen Kirchen. An seinen Verhandlungen mit dem Hofe Ludwigs XIV., Leopolds I. und Peters des Großen dargestellt. Paderborn, 1903. s5 Utermöhlen, Gerda: Die irenische Politik der Weifenhöfe und Leibniz’ Schlichtungsversuch der Kontroverse um den päpstlichen Primat. In: Religion und Religiosität im Zeitalter des Barock. Hrsg. v. Breuer, Dieter.
