Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 3. szám - RECENZIÓK - Szatmári Judit: Székács József püspök visszaemlékezései
Recenziók 129 mivel úgy érzékelte 1860-ban, hogy a kormányzat azzal akarta hiteltelenné tenni személyét, hogy saját hívének próbálta beállítani. Ameny- nyiben ennek a törekvésnek a későbbiekben írásos bizonyítéka kerülne elő, ez könnyen kompromittálhatná az akkor már püspök szerzőt. Székács őszintén bevallja, hogy kezdetben ő is elfogadhatónak tartotta a pátenst, mert úgy értelmezte, hogy az összehívandó zsinat mondja majd ki a döntő szót. Mikor Bécsben a minisztériumban, ahol tanügyi kérdés elintézése miatt járt, felvilágosították, hogy a pátens úgy, amint van, kötelezően végrehajtandó, mert törvény, akkor határozottan az elutasítás mellett foglalt állást. Határozottsága végig megmaradt, miközben emlékiratából is tudjuk, hogy korántsem volt egységes az ellenzők tábora. Egyház- és köztörténetből egyaránt fontos részletekre derül fény a memoárból, amikor az egyház világi képviselőinek eltérő álláspontjáról ad számot a szerző. Székács beszámol a Benedek kormányzóval folytatott megbeszélésekről, majd a pátens visszavonását követő utórezgésekről. Az egyházi autonómia megőrzéséért vívott harc sikere után a szerző a pesti evangélikus magyar gyülekezet történetének, gyarapodásának szánt hosszabb részt. Amint a bevezető tanulmányban Kertész rámutat, mai szemmel Székácsnak ez a tevékenysége, a „magyarosítás” a leginkább megkérdőjelezhető. Ám korában, a gyorsan fejlődő és magyarosodó fővárosban egyáltalán nem feltűnő, hogy a magyar gyülekezet lelkésze szeretné híveinek számát gyarapítani, s ennek megfelelően befolyásukat növelni a másik két nemzetiséggel, a némettel és a szlovákkal szemben. Székács a gyarapodást bemutatandó 1838 és 1873 között több évből közli gyülekezete anyakönyvi statisztikai adatait, hasznos lett volna, ha összehasonlítási alapul, a lábjegyzetben a német és szlovák gyülekezet hasonló adatait olvashatjuk. Székács ilyen irányú tevékenységét olvasva hangsúlyozandó, hogy csak békés eszközöket használt, s ebben az esetben is igaz a mondás: két viszály- kodó között a harmadik nevet. A német és szlovák lelkészek közötti vetélkedés, sokszor pénzkérdésben, a magyar lelkésznek kedvezett. Székács stólakérdésben a hívekre bízta a fizetés dolgát, soha nem követelte a stólát, a szegényebb sorsúaknak elengedte. Összességében úgy ítéli meg, hogy egyáltalán nem járt rosszabbul, mint ha előre kikötötte volna a díjakat, még ha sokan visszaéltek is nagyvonalúságával. De nemcsak a magyar pap „olcsósága” miatt vették egyre többen igénybe lelkészi szolgálatait. Székács a fennálló és a katolikus egyháznak kedvező rendelkezésekkel szemben, bátran keresztelt, konfirmált, esketett olyanokat, akiket, ha szorosan, a törvény betűjéhez ragaszkodik, el kellett volna utasítani. Az egyházközség vezetésében azzal lett népszerű, hogy az eklézsia érdekében még a tekintélyekkel szemben is fellépett, pl. a gyűlési jegyzőkönyveket szabályosan vezessék és az minden tanácstag számára betekinthető legyen, vagy Mária Dorottya főhercegnő, a nádor hitvese, bár sokat köszönhet neki a gyülekezet, tanárválasztás kérdésében nem illetékes. Sokaknak tetszett Székács tenni akarása és a tervek kivitelezését is rábízták, ahogy a szerző vallja: „Az emberek szeretnek beszélni, tanakodni, de dolgozni restek.” Az eredetileg tanár
