Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 3. szám - RECENZIÓK - Szatmári Judit: Székács József püspök visszaemlékezései
128 Egyháztörténeti Szemle X/3 (2009) londoni utazás, lipcsei tartózkodás csak fejezetcímként jelenik meg a memoárban, nem készült el. (A londoni, hollandiai utazást Székácsnak az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött útinaplója örökítette meg.) A Németországból hazatérő Székácsot nem várt lehetőség fogadta Pesten: a magyar ajkú evangélikusok oly mértékben gyarapodtak, hogy már magyar lelkész beállítását tervezték. A tanárnak készülő Székács maga sem gondolta, hogy más neves prédikátorokkal szemben rá esik választás, ám 1837 nyarán nagy szavazattöbbséggel a pesti evangélikus gyülekezet első magyar lelkésze lett. A memoár másik nagy egységét, a pesti lelkészi éveket Székács házasságkötésének (1840) története vezeti be. A 36 évi boldog házasságra visszatekintő szerző - innét tudjuk, hogy ez a rész a legkésőbb készültek közé tartozik, 1876 - határozott elképzelésekkel vágott neki a meg- házasodás rögös útjának: „valamely vidéki város jól, azaz erkölcsileg nevelt, nem tudományfitogtató, munkás, szelíd, házias leányát keresem fel.” A protestáns lelkésznek, mint családfőnek és családapának is példaként kell állnia hívei előtt, ezért különösen fontos, hogy megfelelő feleséget válasszon, ki hivatásában is támogatja. Székács ilyen társat talált feleségében, aki szelídségével megnyerte a hívek szívét: „Ha egyik ajtón az én szigorúságom elriasztott valakit, bizonyos, hogy nőm ajtaján visszakerült hozzám, ki szerényen megjegyezte, hogy tán igazságtalan voltam némileg.” A saját házasságot „A vegyes házasságok ügye (1841-1844)” fejezet követi. Székács nem tér ki a kérdés egyházpolitikai, publicisztikai területére, pedig bőven kivette részét a küzdelemből, mely azért folyt, hogy protestáns lelkész is összeadhasson különböző felekezethez tartozó házasulandókat. Csupán annak leírására szorítkozik, hogy pesti lelkészként mit cselekedett az ilyen esetekben. Az emlékirat egyháztörténetileg igen fontos része a budai evangélikus gyülekezet megalakulásának története s ebben Mária Dorottya főhercegnőnek, a nádor feleségének szerepe. A Budán lakó evangélikus hívek a főhercegnő hathatós támogatásával alakíthatták meg önálló gyülekezetüket. Székács visszaemlékezésében nem titkolja, hogy neki magának is fontos szerepe volt Mária Dorottya informálásában, sőt több esetben befolyására változtatta meg véleményét a főhercegnő. A visszaemlékezésekben elkerülhetetlen, hogy a memoáríró saját szemszögéből értékelje az eseményeket, saját személyét állítsa előtérbe, vagy éppen eltúlozza befolyását. Székács e tekintetben igen mértéktartó, szubjektivitása a műfajból adódik, a másokkal szemben gyakorolt kritikát önmagával szemben is alkalmazza s ez megőrzi, hogy önmagát tévedhetetlennek állítsa be. E tulajdonsága előnyére válik A pátensharc (1859-1860) fejezetben. Az emlékiratnak ez a része készült el legkorábban, 1866-ban, pár évvel a történtek után, amikor alig ültek el a pátensharc utolsó hullámai, tértek vissza a pátenst elfogadó gyülekezetek az azt elvető bányai egyházkerületbe. Az uralkodó által kiadott, a protestáns egyházakat szabályozó pátens elleni küzdelem leírását fontosnak tarthatta Székács azt hangsúlyozandó, mennyire fontos az egyházi autonómia. Egyúttal önigazolásul is szánta az esetleges későbbi támadásokkal szemben,
