Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)

2008 / 1. szám - RECENZIÓ - Gőzsy Zoltán - Varga Szabolcs: Joachim Bahlcke: Ungarischer Episcopat und österreichische Monarchie

72 Egyháztörténeti Szemle IX/1 (2008) apátságról írt kismonográfiáját, valamint Tusor Péter munkáit, amelyek tanulságait egy következő kiadásba érdemes lenne beépíteni. A 18. században központi probléma az érseki, püspöki javadalmak betöltése. A kötet érdeme, hogy a maga komplexitásában vázolja fel en­nek a kérdésnek a hátterét, és részletesen ismerteti azokat az érveket, amelyekre Mária Terézia hivatkozhatott. Ezzel kapcsolatban feltárja az ideológiai és jogi argumentációt kidolgozó Kollár Adám Ferenc forrásait és ezekre alapozott érvrendszerét. Olyan szövegrészeket idéz a szerző ebben a kérdéskörben, melyek segítik az egyházpolitikai irányelvek tágabb és differenciáltabb megértését. Bahlcke jó érzékkel nyúlt a címzetes püspökségek kérdéséhez és problematikájához is, melyet eddig kevéssé érintett a magyar egyháztörté­net-írás. A szerző részletesen mutatja be, milyen jelentős és rendhagyó szerepet játszott a 18. században ez az egyházi intézmény. Ennek előzmé­nyéhez hozzátartozik, hogy a reformáció megjelenésével egyidőben dúló polgárháború során többször előfordult, hogy ugyanazt a posztot több személy töltötte be egyszerre, ami átrendezte a püspökségek hierarchiáját. Az oszmán előrenyomulás is több egyházmegyét érintett, ami azok elsze­gényedését hozta. Ezek az okok játszottak közre abban, hogy a már ko­rábban is meglevő címzetes püspökségek mellé újabbak, ekkor elpusztu­lok csatlakoztak. A Tridenti Zsinat a püspököknek residentia kötelezettséget írt elő, és mivel ennek nem minden egyházfő tudott meg­felelni, ezért őket a pápa nem erősítette meg, így csak az uralkodó által választott püspöknek „electus episcopus” lehetett őket tekinteni. Ezek a tiszt­ségek bár valóságos egyházkormányzati hatalmat csak ritkán jelentettek, ám az uralkodó általában bizalmasait javadalmazta velük, ezért nagy sze­repük volt az egyháznak a dinasztiával való feltétlen lojalitásának kialakítá­sában. Csak örülni lehet, hogy kissé átdolgozott formában ez a fejezet magyar nyelven már napvilágot látott. Érdekes adalékokkal szolgál a 2/5. fejezet, melyben a szerző öt egy­házi vezető személyiségen keresztül mutat be magyarországi püspöki karriereket (Imre Esterházy, Adam Alexander Patachich, György Klimó, Michael Friedrich von Althann, Pius Manzador). Kiválasztásuk elgondol­kodtató, ám összességében megfelelő „merítésnek” kell tartanunk. Bahlcke kronológiailag, földrajzilag is igyekezett lefedni a magyar püspök­ségek egészét, az öt karakter és öt pálya differenciáltan, de hűen tükrözi a 18. századi tendenciákat. Adatgazdagsága, in formatívsága ellenére úgy véljük, hogy akár a katolizáció, akár a protestáns és a katolikus felekezet együttélésének, illet­ve konfliktusainak tárgyalásakor kevéssé kerültek kifejtésre fontosabb mozzanatok. Ilyennek érezzük például az előbbinél a barokk vallásosság, a körmenetek, búcsúk, utóbbinál a pesti commissio visszafogottabb tárgya­lását. Ezek szűkszavú taglalása különösen a hosszúra nyúlt bevezetővel összevetve szembetűnő.

Next

/
Thumbnails
Contents