Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 4. szám - RECENZIÓK - Gál-Mlakár Zsófia: Őze Sándor: A határ és a határtalan. Identitáselemek vizsgálata a 16. századi magyar ütközőzóna népességénél. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 2006. 365 old.
Recenzió 159 egyes alfejezetek külön témái (A délvidéki katonanépesség Szegedi Kis eklektikus teológiája iránti fogékonyságának lelki oka; Szegedi Kis helvét teológiája és a török; A török és Wittenberg, a hódoltsági reformáció iszlámképe). Az előzőekben felvázolt témákban megjelenő' kérdésekre Őze Sándor válasza pedig az, hogy egyrészt a végvári katonák számára az egyedül a hit általi üdvözülés tana és a predesztináció olyan fogódzókat jelentettek, amelyek feloldották lelki szorongásaikat, lelkiismereti problémáikat, bűneikkel való szembenézésük terheit és a hosszúra nyúlt harcok körülményei között reális alternatívát jelentettek hitbéli kételyeikre. Ugyanakkor leszögezi azt is, hogy a katolikus egyházszervezet felbomlása után nem csupán a várak katonaságának, de a határzónák társadalmának is égető szüksége volt vallási vezetőkre, lelki vigasztalásra, megtartóerőre. Ezt pedig a protestáns prédikátorok tökéletesen beteljesítették a Délvidék váraiban és határvidékén. A várkapitányok, a határvidék elitje, irányítói is többnyire támogatták a protestáns prédikátorok tevékenységét, hiszen nekik is elemi érdekük volt a jól működő, a töröknek való hírszállítástól visszarettentett, ugyanakkor helyben marasztható és termelésben részt vevő háttérország. E soktényezős rendszerben a protestantizmus gyakran politikai, kommunikációs eszköz és ideológiai-szellemi háttércsoport volt, mint Petrovics Péter kezében Fráter Györggyel szemben, szögezi le Őze Sándor. A török szemszögéből a protestánsok egy olyan felekezet, amely megtéríthető, hosszú távon a Török Birodalomba vallásilag is beolvasztható, a nagypolitikában az ellenféllel szemben felhasználható, amelyet a szerző megállapításai szerint igazol, hogy a török az 1540-es években viszonylagos nyugodt kereteket adott ezen felekezetek legális működésére saját fennhatósága alatt. Ezalatt az idő alatt az egyházak megerősödhettek, végbe mehetett a konfesszionalizáció, amelynek erős bázisa lett a végvárak katonasága és a körülöttük élők is. Az utolsó Apokaliptika és nemzeti mítoszok címmel ellátott fejezet, mint már fent említettük is részben a kora újkor félelmekkel teli várakozását idézi föl, majd ennek egy jóval későbbi, újkori példáját veszi számba az utolsó esszében, amely a bársonyos forradalom utáni időszak cseh területen élő magyarsága számára íródik és kerül itt átdolgozásra. Őze Sándor Apokaliptika és nemzettudat a 16. századi Magyar- országon tanulmánya mindenek előtt azt a következtetést fogalmazza meg, hogy a kora újkor Magyarországán sokféle identitáselem keveredett, melyek egyszerre voltak a nemzettudat domináns részei: mint a védőbástya-toposz, a Hunyadi-kultusz, Szent László király kultusza, a hun-magyar rokonság mítosza, egyes törökverő hősök kollektív emlékezete és a török által hozott pusztulás, korábban pedig a tatárjárás keltette félelem, mely az utolsó idők hangulatát idézte fel. Ez utóbbi apokaliptika azonban nem lehetett a későbbi tartós, cselekvésre ösztönző nemzettudat egyedüli alkotóeleme, csak más elemekkel együtt válhatott tartós összetartozás-érzés forrásává. A Mámor, mítosz, amnézia esszéje szintén a közösségtudat formálódását tekinti fő kérdésének, de itt a mítoszteremtés, mint a közösség és az egyén összetartozá
