Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 4. szám - DISPUTA - Fazekas Csaba: Prohászka Ottokár zsidóellenességéről
Prohászka Ottokár zsidóellenességéről 145 zik, hogy az 1919-es tanácsköztársaság vezetőinek túlnyomó többsége zsidó származású volt. A kérdés csak az, hogy ennek szükségképpen kell-e antiszemitizmushoz, azt zászlajukra tűző politikai szervezetek létrehozásához, az ilyen tartalmú közéleti megnyilatkozások közvéleménnyé dagasztásához, vagy épp a „faji” szempontú diszkrimináció jogszabályokba ágyazásához vezetnie. Magától értetődőnek gondolom, hogy egy politikai mozgalom vezérkarának felekezeti összetétele — leszámítva azokat, akik ezt tudatosan megjelenítik - még nem jellemzi automatikusan az adott felekezetet. (Párhuzamként említhetjük, hogy a német náciknál illetve a magyar nyilasoknál a keresztények voltak „felülreprezentálva”, mégis elfogadhatatlan pusztán ez alapján pálcát törni például a katolikus egyház felett, akkor is, ha utóbbiak és a szélsőjobb között még mutatkozik valamiféle közösség látszata - ha másban nem, a hivatkozásokban -, ellentétben az ateista kommunisták és az izraelita felekezet kapcsolatával.) A 19. századi liberális hagyomány a századfordulón háttérbe szorult a nacionalizmus térhódításával, ezzel (illetve az asszimilációval) párhuzamosan az antiszemitizmus erősödésével, amely már az I. világháború éveiben zsidóellenes megnyilvánulásokban jelentkezett. A tanácsköztársaság azonban - s ezt Prohászkának illetve a közvélemény-formálásért fontos felelősséget hordozó egyháziaknak kellett volna leginkább tudnia - nem a „zsidóság” műve volt, s ezt nem pusztán azért mondhatjuk, mert az izraelita felekezet ugyanúgy megszenvedte a kommunisták uralmát, mint a keresztény egyházak, nem is beszélve az üldözendő kapitalistáknak tartott zsidó kereskedőkről, értelmiségiekről stb. A társadalom 19. századi laicizálódása pedig koránt sem volt csak zsidó entellektüellek nyakába varrható, azért bizony keresztény egyházakban kereszteltek is sokat tettek, sőt. Kétségtelen, hogy a zsidóság egy részében is mutatkozott hajlam a megkülönböztetésre, azonban ez egyrészt távolról sem volt általánosan jellemző (épp az asszimiláció előrehaladása miatt), másrészt egész más e magatartás megítélése, amikor kisebbségi helyzetben fogalmazódik meg, s nem a többségi társadalom politikaformáláshoz is hozzáférő tényezői részéről. Az 1920-as évek elejének általános zsidóellenes légköre pedig nem mentség antiszemita megnyilatkozásokra - épp ellenkezőleg, felveti azok felelősségét, akik e légkört kialakítani és nem tompítani akarták, például a Horthy-rendszer formálódásában meghatározó szerepet játszó Prohászka Ottokárét. Nem tartom elfogadhatónak a numerus clausus kizárólag magyar „önvédelmi” célzatú indoklását. Túl azon, hogy az ilyen típusú „önvédelem” mások (kimondottan a zsidók) jogainak korlátozására irányuló „támadás” volt inkább (a „legjobb védekezés...” logikája alapján37), s nem állítható párhuzamba például a bevándorlók munkavállalásának — 37 37 Érdemes felfigyelni Prohászka - „fajvédő” sajtó által visszaadott — szóhasználatára, amikor a parlament tomboló sikerét learatva arról beszélt, hogy amennyiben a „zsidóság az ő magyar faja ellen akar támadni, akkor őt találja magával szemben”. Ld. Fehérvár püspöke. In: Szózat, 1920. szeptember 17. (220. sz.) 1-2. p.
