Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)

2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Fazekas Csaba: Donáth Péter: A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868-1958

io8

Egyháztörténeti Szemle IX/3 (2008)

kitevő) összefoglalása „Politikai-világnézeti diszkrimináció vagy valami más?” címmel. A szerzőre jellemző, hogy ezúttal is barokkos méretű, ugyanakkor érezhetően az olvasó tájékozottságát szolgálni igyekvő alcímet választott: „Nagykőrösi (és más városbeli) igazgatók küzdelme tanítóképzőjük fennmaradásáért s identitásuk megőrzéséért a változó iskolapiaci viszonyok és oktatáspolitikai elvárások erőterében, 1918-1958”. A „kérdéseket, szempontokat” összefoglaló első, valamint az „appendix”- ként jelzett utolsó (kitekintést, illetve konkrét esettanulmányt tartalmazó) fejezet között három, kronologikusan tagolt elemzést olvashatunk a címben jelzett négy évtizedes korszakról. A szerző a nagykőrösi tanítóképző intézetre fókuszál, ugyanakkor valóban számos példát, párhuzamot vonultat fel (például hangsúlyosan Győrből), munkája így egy intézménytörténet kereteit szétfeszítő, valójában a politikai rendszerváltozások sodrába került hazai tanítóképzés átfogó bemutatása lett. Érdemes figyelmesen elolvasni a kérdéseket, kutatási szempontokat tételesen felsoroló első fejezetét, a szerző ugyanis nemcsak önmaga számára foglalta össze a vonatkozó kutatómunka módszertani vonatkozásait. Donáth Péter - egyáltalán nem történelmietlen módon - fejtegetéseit mintegy „visszafelé” kezdi, vagyis arra a kérdésre kereste (ezúttal is joggal „dokumentatív elbeszélésként” aposztrofált írásában) a választ, hogy az utolsó tanévét 1957-ben befejező nagykőrösi tanítóképző megszüntetésében milyen ideológiai-politikai motívumok játszhattak szerepet. A kérdés megválaszolásában pedig nem elégedett meg az „ötvenes évek” kultúrpolitikája konkrétumainak, valamint az 1956-tal összefüggő átrendezési kísérletek számbavételével, fejtegetéseinek széles körű hátteret kívánt nyújtani az intézmény sajátos szempontú történetének bemutatásával, a felszámoláshoz vezető út stációinak mélyreható elemzésével. Két igazgató-tanár (Váczy Ferenc és Juhász Béla) egyéniségét, munkásságát állítja a középpontba, ugyanakkor folyamatosan felidézi a tanári kar meghatározó személyiségeit, a kultúrpolitika országos és helyi irányítóinak döntéshozatali mechanizmusát, aprólékosan értékelve a könyvtárnyi forrásanyag különböző dokumentumaiban fellelhető információkat. Fontosnak véljük leszögezni, hogy a szerző figyelmét érezhetően a két, iskolaállamosítással összefüggő - 1919-es illetve 1949 utáni - rendszerváltás tanítóképzésre (a tanítóképző intézményre, a tanárok és diákok egyéni sorsára) gyakorolt hatása kötötte le. Utóbbiakat a 2. illetve 4. (számos alfejezetre bontott) fejezet foglalja össze, a kettő közé illesztett 3.-ban a békés építkezés éveit kevésbé elemző-értékelő