Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Fazekas Csaba: Donáth Péter: A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868-1958
Recenziók 105 magában is összetett (gondoljunk csak a két főszereplőre, a tanárokra és a tanulókra), ha pedig az adott iskolarendszert körülvevő társadalmi hátteret, az iskolarendszert fenntartó és/vagy ellenőrző politikai intézményrendszert tekintjük, a levéltári forrásról levéltári forrásra bonyolódó struktúra kibontása óhatatlanul egyre szövevényesebbé, a kutató számára nagyobb kihívásokat tartogató eljárássá válik. A szélesebb értelemben vett művelődéstörténet mellett a társadalom- és eszmetörténet, a modern állam-egyház viszony egyik legneuralgikusabb pontjának számító iskolafenntartó-ügyre tekintettel: az egyháztörténet, valamint a 19-20. századi magyarországi rendszerváltások (és eszmerendszer-változások) kivételes alaposságú diagnózisa ezt a kihívást csak felerősíti. Donáth nemcsak elfogadja a kihívást, hanem jó értelemben véve provokál is: a leegyszerűsítés, valamely konkrét iskola vagy pedagógus parciális érdekességű bemutatása mellett (olykor: helyett) mindig az általánosság megragadására törekszik. Maga így fogalmaz: „[Tanulmányai] Ezáltal új szempontokkal, értelmezési keretekkel, vagy éppen az elterjedt fogalomhasználattal kapcsolatos érdemi észrevételekkel járulhatnak hozzá a 20. századi hazai művelődés- és iskolatörténet folyamatainak megismeréséhez, az azokról folyó tudományos diskurzushoz.” írásait végigolvasva, hétköznapi szóhasználattal élve, a szerzőnek ez a törekvése „bejött”, bizonyosak lehetünk ugyanis abban, hogy az oktatástörténet nehezen később megkerülhető alapművei kerültek ki a tolla alól. Vita tárgya lehet ugyanakkor (és ismerve a hazai szakiroda- lomban fel-felbukkanó diskurzusokat, feltehetően lesz is), hogy célravezető-e tanulmányait efféle opus magnificusokká szerkeszteni. Az olvasónak az a benyomása alakult ki, hogy a szerző legszívesebben egy kötetbe szerkesztette volna a több mint 550 oldalas „Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon, 1945- 1960.” c. kötetének anyagával a mostani tanulmányait is, ha a terjedelem nem tette volna kezelhetetlenül vaskossá a polcainkon így is tekintélyt parancsoló méretű vállalkozást. Sokakban megfogalmazódhat, hogy legalább a tematikailag összefüggő tanulmányok önálló kötetekként való megjelentetése nem lett volna-e célravezetőbb. Megítélésünk szerint nem: a folyamatos olvasás közben ide-oda lapozgatva jobban tudunk alkalmazkodni a szerző által kívánt cél eléréséhez, a több szempontú tájékozódáshoz illetve az átfogóbb ismeretek elsajátításához, sőt a későbbi visszakereséshez is.
