Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Mercs István: "Csorba Dávid: A' sovány lelkeket meg-szépíteni": Debreceni prédikátorok (1657-1711)
Recenziók 95 erdélyi vezető teljességnek jobban megfelelő portréját - mint a szerző is utal rá - két szélsőség között kell megragadnunk. Az egyik felfogás a tudós, inkább elméletileg képzett, épp ezért az erkölcsi szempontokat fokozottan érvényesítő „vágyott” uralkodó; a másik a gyakorlatiatlansága miatt már-már cselekvésképtelen árnyalak képét vetíti elénk. A historiográfiai irodalmon belül egyre élesebb igényként jelentkező hitelesebb Apafi-arckép megteremtéshez a kutatásnak a temetési beszédeket mondó kortárs prédikátorokhoz hasonlóan határozottabban fel kellene mérnie a fejedelem politikai mozgásterét. Ehhez nem kis segítséget nyújthat Csorba Dávid vizsgálódása, amely Nagyari József és Pataki István búcsúztató beszédének bibliai analógiáit felfejtve pontosítja az utolsó „valódi” fejedelemről rajzolt portrét. A fejedelmi és városi mecenatúra köre sok áthatást mutat. Még nyilvánvalóbbá válik ez, ha a kettő közötti kapcsolat emb- lematikus figurájának, az iskolateremtő tevékenységéről és kegyes életéről elhíresült Martonfalvi György személye körül összpontosuló támogatórendszerre vetjük tekintetünket. A Nagyvárad 1660-as eleste után Debrecenbe érkező tanárprédikátor a felekezeten belüli irányzatok igazi integráló, kibékítő személyisége volt, aki képes volt a kálvinizmus különböző teológiai metódusait, főként az ortodox illetve puritán-pietista felfogást össze tudta egyeztetni. A monográfia szerzője ennek magyarázatát jó érzékkel fogja meg, amikor ezt írja: ,AJdkor láthat érvényesnek egy személyiségre két, látszólag össze nem férő szemléletet a külvilág, ha azok funkcionálisan megoszlanak: a hitelveiben ortodox, de prédikációs, pedagógiai vagy pszichológiai gyakorlatában puritán-pietista kora újkori alkotó személyisége szakadásmentesen tartalmazza ezeket az értékeket.” (59. p.) A kötet egyik erénye, hogy a hazai protestáns teológiai irányzatokat és azok képviselőit a komparatív vizsgálat eredményeit kamatoztatva a nemzetközi kontextusba is be kívánja illeszteni, illetve az újabb külföldi szakirodalom fogalomrendszerével pontosítani az egyes alkotók és műveik besorolását. A 17. század során virágzó protestáns peregrináció hatására nem túl jelentős időeltolódással Magyarországon is megjelentek a nyugat-európai felfogások. A szerző következetesen törekszik a külföldi szakmai körökben már elterjedt, de a hazai kutatásban gyökeret még nem vert református pietizmus terminusát alkalmazni. Ugyanakkor Csorba Dávid a speciális magyar viszonyokra is felhívja a figyelmet: a hazai történelmi körülményeknek köszönhetően az irányzatok közti differenciálódás nem a felekezeti illetve felekezeten belüli vitákban csúcsosodik ki, mivel itt a valódi kérdés a meg
