Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Mercs István: "Csorba Dávid: A' sovány lelkeket meg-szépíteni": Debreceni prédikátorok (1657-1711)
96 Egyháztörténeti Szemle IX/3 (2008) maradás mikéntje volt. Szerinte ,,[e]bben a kontextusban a református pietizmus égisze alá tartozik fenomenológiai és történeti értelemben is a 17. század végének (1657-1711) több teológiai irányzata, úgymint ortodoxia, puritánizmus, precízizmus, pietizmus. Ezek kegyességi értelemben hasonló célokat fogalmaztak meg, nyelvileg-retorikailag egyező formákat használtak, és az említett történeti okok miatt nem egymással szembeni hitvitákban merültek ki, mint azt a nyugati párhuzamok mutatják, hanem egymás exegetikai és magánkegyességi céljait integrálva forrtak össze.” (68. p.) A nemzetközi egyházpolitikai helyzet, az országos és regionális politikai-szellemi horizont felmérése után a kötet következő három nagy fejezetében Csorba Dávid fokozottan mikrotörténeti aspektust érvényesít. A korszak három meghatározó igehirdetőjének pályáját, prédikátori és kegyességi gyakorlatát teszi vizsgálat tárgyává. Ezzel együtt a historiográfia helyét egyre inkább az irodalomtörténeti megközelítés veszi át. A monográfia sok szempontot integráló metódusa továbbra is megmarad, hisz az irodalomtörténet számos irányzata - például irodalomszociológia, recepcióesztétika, nyelvi-retorikai vizsgálat - mellett számos társtudományt alkalmaz a szerző. A monográfia írója a hagyományos biográfiai és irodalomtörténeti nézőpontot azzal is színesíti, hogy a modern lélektan egyik irányzatának, a narratív pszichológiának módszerét és fogalom- rendszerét is bevonja a vizsgálódás erőterébe, amikor a periódus szellemi horizontját kívánja bemutatni. Bár a szerző némileg apologikus módon hangoztatja, hogy kockázatot érez a moderni- tás előtti korszak és alkotója kapcsán ennek az önállósodó diszciplínának az alkalmazásában (75. p.), de az eredményekre tekintve kijelenthetjük, hogy értékes árnyalatot nyert ezáltal a kutatás. A tudós megfigyelő illetve az érdeklődéstől sarkallt olvasó számára is tanulságos ez a nézőpont, amelynek konklúzióit a könnyebb áttekinthetőség kedvéért táblázatban is összefoglalja a szerző. Ebben az egyház- és kegyességtörténeti és a pasztorál- pszichológia kategóriáinak keresztmetszeteiben kívánja megragadni a korszak Debrecenhez köthető igehirdetőinek lelki alkatbeli vonásait. (79.) A tüzetesebben tárgyalt három debreceni igehirdető lelki- pásztor közötti kapcsot az jelenti, hogy mindannyian Martonfalvi György köréhez tartoztak. Közülük az elsőként vizsgált személy idősebb Köleséri Sámuel (1634-1683). Az érzékeny lelkületű prédikátor portréjának felvázolásakor a magánemberi és közösségi szerepek szoros összefüggésben kerültek feldolgozásra. Ang-