Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 2. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Papp, Julien: 1848 Magyarországon: a katolikus egyház és a forradalom
1848 Magyarországon: a katolikus egyház és a forradalom 95 nősült a nemzet ügyével és egyöntetűen, saját kezdeményezésére lemondott a tizedről. Sőt, a kor egyik történésze, elhallgatva az alsó papság magatartását, döntő szerepet adott a püspöki kar hazafias áldozatvállalásának. Közelebbről megfigyelve, minden dokumentum azt bizonyítja, hogy a püspökök ellene voltak a dézsma megszüntetésének és hogy az alsóházban a papság képviselői a körülmények nyomása alatt cselekedtek. Elterjedt ugyanis a hír Pozsonyban egy 40000-es parasztsereg jöveteléről, ami általában megrettentette a birtokos osztályt. Visszaemlékezéseiben Kossuth így írta le ezt a jelenetet : „A jobbágyság felszabadítása meg lévén már szavazva, szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek és szép csendesen azt mondtam nekik: »Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy' a papi dézsmának is meg kell szűnni, szerezzék meg önök a magyar katolikus klérusnak azt a dicsősséget, hogy' maga mond le róla; ne várják, hogy én tegy'em meg az indítványt, tegyék meg önök«; erre egyik közülük ennyit felelt: köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem. Még most is nevethetném, amint visszaemlékezem, hogy egypár tisztelendő szomszédja miként rángatta a reverendáját, hogy »per amorem Dei« ne izéljen, de a derék ember bizony csak izéit. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról, példáját több lelkes kollégái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki nem szólt, még a reverendarángatók sem.”5 Az igazság az, hogy' a püspökök két ny'clvet használtak, az egyiket a nyilvánosság számára, a másikat „belső használatra”. Kiderült, hogy' már március 21-én a király'hoz fordultak és kérték, hogy' éljen főkegyúri jogával a magyar kormány és annak esetleges szekularizációs tervei ellen. Szó sincs ebben a feliratban a nemzet oltárán tett áldozatról, ellenkezőleg, a püspöki kar úgy tekind a dézsma eltörléséről hozott törvényt mint az egyház ügyeibe való beavatkozást, ami ellen csak az uralkodótól remélhet védelmet. A forradalom bukása után az esztergomi érseknek egy pápához intézett levele, illetve egy püspökkari határozat félreérthetedenül bizonyítják, hogy' a dézsmáról való lemondás „az aktuális események nyomasztó súlyának” volt betudható. Az egyház megrémült a parasztfelkeléstől és megértette, hogy' csak az „előre menekülés” mentheti meg birtokait a kisajátítástól. A kisebb rosszat választotta és utólag erényt kovácsolt a szükségből. A helyzet nagyon jól összehasonlítható 1789. augusztus 4-nek éjszakájához Franciaországban, amikor a nemesség és a klérus a Grande Peur légkörében lemondott kiváltságairól és az úrbéri szolgáltatásokról. „Különbség a magyarországi 48-as helyzethez képest, hogy itt nem szö- vegezték meg azonnal a lemondás nyomán keletkezett törvényjavaslatokat, így [...] az egyháznak volt lehetősége tompítani a határozaton.”6 5 Uo. 6 Uo.
