Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról
96 Egyháztörténeti Szemle VIII/1 (2007) térbe nyomul; így a teológiai argumentáció feszessége lazul, viszont előtérbe kerül az irodalmiasság”.34 Természetesen a 19. század fordulójának igehirdetője is az etikai tanulság felől közelít a felhasználandó példázathoz, így a kritikai attitűd igénye sokadlagos szempont. A beszédek többségében mégis érezhető némi inkább ösztönös, mintsem tudatos távolságtartó magatartás az exemplumokkal kapcsolatban. Azt nem mondhatjuk, hogy az ő igehirdetői praxisukban jelen lenne a valóságnak való megfeleltethetőség követelménye, de mindenképp megjelenik a közönség irányából a valószerűség elváráshorizontja. így a prédikáció korabeli létmódjához és a minorita hitszónok igehirdetői gyakorlatához viszonyítva szokatlan az olyan csodás elemeket felvonultató narráció, mint amilyen többek között pl. az ökörré változott, s hét éven keresztül szénát rágó Nabukodonozor történetének elmesélése. Az exemplumhasználat elmozdulása természetesen azt jelenti, hogy ebben a hitszónoklatban az auctoritas sem a fentebb vázoltak szerint működik. Ebben a prédikációban a különösen késő-barokk szerzőkre jellemző, a diadalmas katolikus egyház igézetében fogant büntető Isten képe jelenik meg. A Csúzyra és kortársaira jellemző retorikai pozícióba helyezkedve, a befogadóktól elkülönülve már-már az átkozódó ószövetségi prófétákat idézve, mindenféle — egyébként jellemző — empátiát nélkülözve vonja le indulatos hangon pl. Senakerib exemplumából a konklúziót: „Jól vagyon, veszszen el az istentelen, mert nem méltó az életre, aki az életnek kegyelmes adóját káromolja”. (T.D.IV/128) Az előzőekben egy Török Damaszcénre kevésbé jellemző prédikáció segítségével azt kívántuk bizonyítani, hogy a 19. század fordulójának igehirdetői gyakorlatában jelen van a barokk retorikai hagyománya. A sajátosan barokkos kifejezés kultúrában, a hallgatóság elé idézett képi világban, az exemplumok narrációjában és az ehhez szervesen igazodó auktorhasználatban, az elfoglalt retorikai pozícióban illetve a vehemens, indulatoktól fűtött hangnemben joggal vélhetjük felfedezni az előző korszak tradíciójának továbbélését. Azonban ennek a beszédnek is megvan a saját korában modernnek ható jellegzetessége, mégpedig a klasszicista stílusigényre jellemző logikai szerkezet. A retorikai gyakorlat módosulása A lélek élet utáni létének bizonyítása számtalan, sokszor csak feltétlen hittel, vagy spekulatív úton megragadható kérdéshalmaz origója. Török Damaszcénnek a Pünkösd utáni XV. vasárnapra előírt perikópája a naini özvegyasszony fiáról szól, akit Jézus feltámasztott halottaiból. Ennek 34 TASI RÉKA: Retoricitás és popularitás Csúzy Zsigmond prédikációiban. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2001. (továbbiakban: TASI, 2001.) 705. p.
