Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)

2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról

Mercs István: A prédikáció műfajának „klasszicizálódása;

95

remtette, ördög kutya teremtette, és ekképpen káromló nyelvét még az ő Teremtő Istene ellen is, akitől minden jót vett, és vészen gonoszul felemelni nem iszonyodott. (...) amidőn a jelen álló rab egykor a polgári kortsmában lett volna, minden igaz ok nélkül akkor is adta teremtettével, a teremtésedet, fikom adta teremtettével számtalanszor káromkodni, amidőn pedig az irtóztató káromkodásaiért a jámbor emberek által inttetett volna, addig mondom még a szám el nem fárad, meg újra kezdem, é. a. t. meg átalkodott gonosz szájai visszafelelni bátorkodott. Melly kárhozatos Istent sértő fertelmes káromkodását tagadni nem merészelvén, hogy fer- telmes szokása szerint az ő Istenét és teremtőjét többé ne szidalmazhassa, és Istenségének Szentséges Felségét, méltóságát és teremtését gonosz nyelvével ne gyalázhassa, mások rettentő példájára méltó büntetésül hóhér pallosára, úgyhogy kárhozatos nyelve előbb kihuzatasson, ítéltetik.”32 Az ehhez hasonló esetek aktualizálták a beszédet.

A káromkodás rútságának megmutatására Török Damaszcén ifjabb Plinius Kr. u. 3. századi kivonatolójától, Solinustól idéz exemplumot, aminek lényege, hogy azok a pogány népek, akik melegebb tartományokban laknak minden feljövetelében megátkozzák a Napot. A példázat magyarázata szintén allegorizálásba fordul át, mivel azt mondja, hogy „pogány nemzetek az Isten nem ismerik úgy mint mi, annyi kegyelmeit nem tapasztalták mint mi. Az ördögök pedig az Isten igazsága napjának kemény sugaraitól égettetnek az örök kárhozatban, azért nem tsuda, hogy ezek káromollyák az Istent.” (T.D.IV/124-125.) A pokol plasztikus ábrázolása mellett a barokk prédikáció tradícióinak továbbélését Egyelhetjük meg abban, hogy a narráció kiszínesedik, bizonyos fokig elszakadva a beszéd organikus egységétől önállóvá válik, megelevenedik. Pedig Török Damaszcénre általában már kevésbé jellemző, hogy a narratív egységekben a nyelvi és esztétikai megformálásra ekkora hangsúlyt helyezne. Az ő korára már nem jellemző, ami Pázmány vagy Csúzy idejére még igaz, hogy a csodás ókori történeteknek akkora bizonyító erőt tulajdonítanának, mint a történetírók forrásainak.33 A barokk szerzők esetében a mitológiai történetekkel szemben nem a hitelesség az elsődleges követelmény, hanem az, hogy belőle megfelelő erkölcsi tanítást lehessen levonni. Ez a Pázmányra is jellemző megközelítési mód Csúzynál a történetmondás esetében annyiban módosul, hogy — mint Tasi Réka a pálos igehirdető Vízkereszt napjára írt beszédének retorikai elemzése kapcsán megfogalmazza — az „exemplum gyönyörködtető funkciója itt kétségtelenül elő32 Az egri városi jegyzőkönyvből idézi: MAKOLDY, 1926.178-179. p.

33 A történetiség és fikció kívánalmának viszonyát más kontextusban, de a mi számunkra is tanulságokat hordozó módon tisztázta: PlRNAT ANTAL. Fabula és história. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1984. 137-149. p.