Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról
Mercs István: A prédikáció műfajának „klasszicizálódása! 87 egészében, náluk az auctoritas, a megkérdőjelezhetetlen és megfellebbezhetetlen tekintély ereje által hat. A késő-barokk kori prédikátor számára a locus pontos megjelölése nem filológiai pontosság szempontjából lényeges, hanem hogy nyilvánvalóvá tegye ítélete megcáfolhatatlanságát. Török Damaszcénnél azonban az auktor döntő többségében nem megdönthetetlen tekintélyként, hanem hitelesítő tanúként van megidézve. Épp ezért a 19. század fordulójának igehirdetője a locusok megadását sem érzi kötelező érvényűnek, mint ahogy a citátumok latin és magyar nyelvű elhangzását sem. A beszédek forrásaira vonatkozó tüzetes kimutatás Török Damaszcénnél — köszönhetően a hiányos hivatkozásoknak — sokkal több munkát jelentene, mint amennyi sikert hozna. De nem mondhatunk le arról, hogy a kézzelfogható tényeket alapul véve következtetéseket vonjunk le. Legfőbb tekintély természetesen nála is a Szentírás, s ugyanúgy megtalálhatók a teológiai szerzők különböző csoportjai. Azonban az ő esetében a világi személyekre, pogány írókra, költőkre való hivatkozások sokkal markánsabban jelentkeznek. Arra is van példa, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. A földi élet hálátlanságáról szóló pünkösd utáni XIV. vasárnapra írt beszédének első részében csak és kizárólag világi auktorokra és exemplumokra hivatkozik. Szám szerint 8 szerzővel és 12 példával hozakodik elő. A prédikáció szerkezetét tekintve ez az eljárás minden szokatlansága ellenére nagyon logikus, hisz itt általános igazságok bizonyítására törekszik. A beszéd második részében ennek a beláttatott tapasztalatnak a vallás szemszögéből történő megvilágításával valósul meg a keresztényi tanítás. A gyűjteményeken belüli jelölésekhez és a beszédek szerkesztettségé- hez kapcsolódóan említést érdemel még a bővíthetőségre lehetőséget adó helyek kiemelésének hiánya. Ez felveti a prédikáció műfaji kettőségének problémáját: az utókor számára írásban hozzáférhető, de valójában az élőbeszéd egy tipikus formája. Pázmány, Káldi, Csúzy és kortársaik beszédeinek rögzített formája minden valószínűség szerint nem egyezik meg az elhangzottal, hisz tudjuk például, hogy az érsek folyamatosan csiszol- gatta, alakítgatta prédikációit.12 A hitszónoklatok publikálásával a prédikátorok nem írásművészetük dokumentálására, még csak nem is másolandó konstrukciók közzétételére törekedtek, hanem rugalmasan alakítható sémát tártak az olvasó elé.13 Hasonló szerepet tulajdonított Török Damaszcén a szövegeinek, de a felhasználás szabadságát teljes egészében a praktizáló igehirdetőre bízta. 13 Bitskey, 1979.34-35. p. 13 Kaprinai István Egyházi s^ónoklattunibun pl. arra ad elméleti tanácsot, hogy Pázmány Péter advent első vasárnapjára írt beszédének princípiumából miképp szerkeszthet önálló prédikációt a praktizáló igehirdető. Vö. A magyar kritika évszázadai 1.: A kezdetektől a romantikáig. Szerk.: TÁRNÁI Andor-Csetri Lajos. Bp., 1981. 212-213. p.
