Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)

2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Soós Viktor Attila: "Mátrai" fedőnevű ügynök az állambiztonsági szervek szorongatásában

172

Egyháztörténeti Szemle VIII/1 (2007)

Tény, hogy jelentős vastagságú és tartalmú „M” dossziét állítottak össze tartó tisztjei. Azonban ennek több mint egy harmada arról szól, hogy „Mátrai” nem jelent meg a beütemezett találkozón és utána nem kereste a kapcsolatot. A másik egyharmad arról szól, hogy semmilyen jelentést nem adott. A harmadik harmadban pedig sok ismert, nyilvános információt adott át paptársairól. Érdekes kitétele volt a visszaemlékezésben, hogy tájékoztatta püspökét — Kovács Sándort — aki azt mondta, hogy tudomásul veszi, nem tehet ellene semmit éh írjon olyan jelentéseket, amelyekkel nem árt senkinek. Ezt a magatartást „erősnek” tartom, ugyanis meg lehet volna találni a módját, hogy ne kényszerüljön jelentéstételre. Az, hogy semmilyen, semleges jelentés született, az akkor is együttműködésnek minősül.

Tanulságul a visszaemlékezésből

Befejezésül még annyit, Vas megyében 1956 után egy gátlástalan, szadista és felelőtlen „AVH-s” csoport garázdálkodott. Ilyen csoport az országban másutt elképzelhetetlen volt. Szinte rettegésben tartották a megye, főleg értelmiségi lakosságát és az egyházmegye papságát. Velük egy húron pendült a hírhedt Prazsák nevű egyházügyi titkár. Én elrablóimmal (1959-ben) beszervezésről nem beszéltem, az ügynöki munka sem került szóba és persze annak datálása sem.

Én senkit meg nem figyeltem, senkiről titkos jelentést nem készítettem. Senkinek anyagi, vagy erkölcsi kárt nem okoztam. Egyházi felettesemet (püspökömet) a történtekről tájékoztattam. így lelkiismeretem teljesen nyugodt volt, de helyzetemet megalázónak tartottam. S mindent igyekeztem megtenni azért is, hogy ezen változtassak. Nem volt véletlen az 1977-es szakítás. De 1963 és 1972 között is — püspöki titkári szolgálatom ideje alatt is — csak formális volt a kapcsolattartás. Mindig hivatkoztam arra, hogy beosztott ember vagyok, és nem tudok magamnak időt szakítani ilyen találkozásokra. Másrészt én se papokkal, se világi emberekkel nem tudtam kapcsolatot tartani, mert állandóan az idős és beteg püspököm közelében voltam, vagy országos liturgikus munkát végeztem az ő megbízásából. A püspökvárban folyó eseményekről pedig volt, aki informálta az állami hatóságokat.

Egyébként — mint már említettem — én soha nem kaptam anyagi ellenszolgáltatást. Sőt még erkölcsi támogatást sem. Jellemző, hogy amikor Rábagyarmatról Jánosházára kerültem, megvonták tőlem a hitoktatási engedélyt. Rendkívül megalázó helyzetbe kerültem. Fiatal pap létemre csupán a fíliában, Kemenespálfán 25 gyermeket hitoktattam. Az idős,