Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról
108 Egyháztörténeti Szemle VIII/1 (2007) gek mögött azonban eltérő gyökerek rejlenek, hisz az érsek gyakorlatát a humanizmus tradíciói és a katolikus megújulás tridenti zsinat után kibontakozó retorikai követelményei hívták életre. De közös pontként jelentkezik, hogy mindkét szerző érzékeny időszakban, korszakhatáron élt. A terjedelmes Pázmány-szakirodalom Fraknói monográfiája óta sokat finomítva, de már-már közhelyszerűen hangoztatja, hogy a kardinális szándékoltan elkülöníti polemizáló műveit és immanensen dogmatikus, de felszínileg elsősorban etikai-morális tartalmat megfogalmazó prédikációit. Az is tény, hogy az érsek által saját kezűleg sajtó alá rendezett hitszónoklatok között egy kivétellel — a báránybőrös farkasokról szólót leszámítva — nincs kifejezetten hitvitázó jellegű. Pázmány írt prédikációiban a mennyei boldogságról, írt a pokolról, de nem írt a purgatóriumról. A követett retorikai eljárást tekintve a fikció szintjén azt mondhatnánk, hogy Török Damaszcén részletesebben tárgyalt beszéde a bíboros hiányzó, tisztítótűz mibenlétéről szóló hitszónoklata. Az eljárásbeli és felfogásbeli párhuzamokat alapul véve tehát a „klasszicizálódás” terminus használatát alátámasztja, hogy az egri minorita minden bizonnyal igazodik az általa alaposan ismert kánoni értékű pázmányi modellhez, azaz a prédikációk gyakorlati megvalósulását a közönség elváráshorizontja mellett a klasszicizmusra jellemző tudatos imitáció is inspirálta.
