Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)
2006 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Nagy Kornél: Egyházi önállóság kérdése Örményországban: az 506-os és az 555-ös dwini zsinatok tanításai és Khalkédón
Az 506-os és az 555-ös dwini zsinatok tanításai és Khalkédón 57 „országgyűlésekként” is funkcionáltak, ahol a felső egyházi vezetés mellett, az örmény fő— és köznemesség képviselői szinte mindig jelen voltak, s tevékenyen részt vállaltak a zsinatok munkáiban. A cikkben hivatkozás történt a Szászánida udvarból Örményországba a zsinatokra jött nesztoriánus delegációra, ezeknek a forrásanyagaiban számos egybeesés is megmutatkozik. A zsinati aktákból az derült ki, hogy a nesztorianizmus, mint eretnekség, Irán területéről jött Örményországba, s az örmények a Szászánida udvar nyomása miatt kényszerültek tudomásul venni a nesztorianizmus terjedését az országban. Ezért voltak kénytelennek, hangsúlyozottan nemzeti megfontolásokból a zsinatokon köztes megoldásokra: azaz burkoltan bírálni Khalkédónt, a monofizitizmust, amelyek viszont az egyetemes egyház szempontjából azt sugallták, hogy az örmény egyház elfogadta a monofizita eretnekség tanításait, s ezzel kirekesztette magát. Ugyanakkor az örmény egyház a 9. század végétől kezdve az egyház nemzeti önállóságának kihangsúlyozása végett szimpatizált a mérsékelt monofizita tanokkal, mivel az akkor erősödő kelet—római vagy bizánci befolyás okán Konstantinápoly joghatósága alá kívánta vonni az örmény egyházat. Ezért gazdagok a 9—10. századi örmény krónikákban szereplő hitviták, s ekkor történnek meg azok az utólagos és tudatos interpolációk, amelyek azt hivatottak sugalmazni, hogy az örmény egyház mindig is önálló, s egyeden egyháznak sem hajlandó magát joghatóság és dogma szempontjából alávetni.94 Ennek volt egyik eleme, a mérsékelt monofizitizmussal való szimpátia is. Tulajdonképpen e rövid cikk is az kívánta a maga szerény terjedelmében kifejezésre jutatni, hogy a 6. században az örmény egyház igenis szerves része volt a egyetemes egyháznak, s nemet mondott a monofizitizmus mind euthykhiánus, mind szeveriánus tanításaira. A Khalkédónt bíráló mondatok pedig inkább arra utalnak, hogy a Szászánidák politikai nyomása miatt nem azonosulhattak teljes mértékben az egyetemes zsinat tanításaival, nehogy őket is a Kelet—Római Birodalom embereinek tartsák, vagy meg ne vádolják őket azzal, hogy Róma (Konstantinápoly) kémei. A további kutatások számára újabb támpontot adhat, hogy ha görög, latin, és klasszikus örmény nyelvű források szisztematikus elemzésén és értelmezésén kívül, nagyobb figyelmet szentelünk a tetemes számú szír— jakobita, valamint káldeus nyelvű nesztoriánus dokumentumok tanulmányozására. ÁRPEE, A.: History of the Armenian Christianity. New York, 1946. 56-75. p.; CHARANIS, P..: The Armenians in the Byzantine Empire. Lisbon, 1963. 62-65. p. Erről a periódusról lásd továbbiakban Nicholas Adontz monográfiáját: ADONTZ, N.: Etudes arméno-byzantines. Lisbon, 1965. 45-73. p.; MAHÉ, 1993. 505-507., 514-520., 525. p.
