Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)

2006 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Nagy Kornél: Egyházi önállóság kérdése Örményországban: az 506-os és az 555-ös dwini zsinatok tanításai és Khalkédón

38

Egyhá2történeti Szemle VII/1 (2006)

zet megmaradt, igaz az ariánusokkal való küzdelem ugyan átmenetileg meggyöngítette, de végül túl tudott lenni a válságos évszázadokon. Ebben jelentős szerepet játszott a latin nyelv, mint cementáló erő, továbbá az, hogy a birodalom területén letelepült germán törzsek is rómaiakká akartak válni, ami idővel a nyelvi és kulturális beolvadásukat eredményezte (romanizáció).

Más helyzet alakult ki a keresztény Keleten. Mint ahogy említettük, a görög nyelv fontos érintkezési eszköz volt e régióban, ám Egyiptom és Szíria ennek ellenére nemcsak meg tudta őrizni a görög szellemiségtől eltérő kultúráját, hanem különállását és önálló nyelvét is. E két terület kulcsszerepet játszott a kereszténység kaukázusi, perzsiai, és afrikai terjesztésében. Mondhatnánk azt is, hogy a szírek és az egyiptomiak, majd az örmények is, azt a biblikus újszövetségi hagyományt folytatták, amikor minden nemzet a saját nyelvén fogadta be Isten Igéjét.2 így a görög nyelvet annak ellenére, hogy a teológia nyelvének nélkülözhetetlen eszköze maradt, sohasem tekintették a kultúra egyetlen közvetítőjének. E sokszínűség nyilván nem jelenthette azt, hogy a keresztény Keleten elveszett az egységtudat, mivel sok minden függött a Konstantinápolyban székelő császárok hozzáállásától is: égető teológiai kérdésekben mindig is ők kezdeményezték a zsinatok összehívását.3

Az 5—6. századi krisztológiai vitáknak és szakadásoknak az oka nem elsősorban az ortodox, nesztoriánius, vagy monofizita közötti hitbéli ellentétekből fakadt, hanem inkább a birodalmi politikával szembenálló egyiptomi, szír, vagy örmény etnikai különállás kihangsúlyozásával. Ezt a nézetet azonban nem lehetett általánosítani. Egyrészt az ellenszegülők többnyire görög származásúak voltak, másrészt hitbéli meggyőződésük ellenére lojálisak voltak mindig is a császári udvarhoz. A vitákban mind az ortodox, mind a monofizita oldal elismerte, hogy mindketten az egyetemes egyház részei. Ezt még tovább bonyolította az a tény, hogy a császárok közül voltak olyanok, akik például a monofizitizmust hol nyíltan, hol pedig burkoltan támogatták, ami joggal keltett felháborodás az ortodox klérus körében. Összességében a viták ugyan megmaradtak, de továbbra is élt az egyetemes egyházhoz való tartozás gondolata.4

Döntő változást a 7. század közepén beköszönő arab dominancia hozott. A régi egyházak szabályos élet—halál harcot folytattak a puszta fennmaradásukért, s fokozatosan vesztették el kapcsolatukat az egyetemes egyházzal. Sőt ennek okán az idők elteltével egyre inkább feledésbe meMEYENDORFF, J: Birodalmi egység és keresztény szakadások. Az egyház 450 és 680 között. Ford.: UTRY GERGELY. Bp., 2001. (Varia Byzantina), (továbbiakban: MEYENDORFF, 2001.) 37—39. p. Eredendően Imperial Unity and Christian Division. The Church 450-680 A.D. címmel jelent meg New Yorkban 1989-ben.

3 MEYENDORFF, 2001.40-42. p.

4 MEYENDORFF, 2001. 43-46. p.