Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)

2006 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Kunt Gergely: Töredékek a diósgyőri orthodox izraelita hitközség történetéből

Töredékek a diósgyőri orthodox izraelita hitközség történetéből

143

— Az élők háza (bét háhájim) elnevezés Jesájá próféta könyvéből (XXVI.), miszerint: „Éledjenek fel a te halottaid, halottaim támadjanak fel”.

— Az öröklét háza (bét olámő) név Kohelet könyvéből (XXII,5) származik: „mert elmegy az ember az öröklét házába...”

— Jób könyve (XXX,23) „minden élő találkozó háza”.

— A Talmud egy helyütt a „halál udvarának” nevezi.

— A középkori Nyugat Európában a zsidó temető általában a Hortusjudeorum (zsidók kertje) néven nevezetes, míg Itáliában

Mons Judicus (Zsidó hegy), mert többnyire a városon kívüli dombokon kapott helyet.

—jiddisül kvórs^nek, síroknak nevezik a temetőket.

— Egyes helyeken pedig a jó hely (git őri) néven ismerik őket.

A temetőbe — már ha addig kocsival vitték is — mindenképpen vállon viszik a koporsót. A koporsót áron-nak hívják és áron ha kodes-nek hívták a szekrényt, melyben a törvényeket tartalmazó köveket tartották. A koporsót a sírhely közeiéig viszik, itt bakra állítják, s általában ekkor hasítják be ruháikat a közvetlen hozzátartozók, jelképezve azt, hogy a szűk közösségen — a családon — mekkora vágás keletkezett a halállal. Szülők halálakor közvedenül a szív fölött kissé balra, más hozzátartozók halálakor jobb oldalt, rokon esetében egyáltalán nem hasítják be a ruhájukat. A gyász e kifejezése után a kántor énekel, a szöveget a kántor után halkan ismétlik a jelenlévők. A hivatalos búcsúzatást általában a hitközség részéről a kántor végzi. Sok helyen azonban elmarad a méltatás, de néhány jó szót ott is mondanak az elhunytról. Néha elhagyják, nehogy a méltatás átcsapjon dicshimnuszba, s azáltal, hogy ezt elítélik, a halottat is kritika éri. Ezt követően leveszik a bakról a koporsót, s kézben viszik tovább, egymást váltva. Ebbe mindenki be szokott segíteni, mert a koporsó vitele megtisztelő feladat. A gyászmenetet a kántor vezeti. A sír előtt még utoljára leteszik a koporsót, s egy végső imát mondanak. A temetés végén hangzik el a Kaddis, amely a zsidóság egyik legrégebbi imája, s még abból az időből származik, mikor a zsidók köznyelve az arameus volt. A Kaddis a szó szoros érelmében nem ima. Próza formájában Istenek és királyok dicsőítésére használták. Jelentése: megszentelés, a Kaddis valójában az Istenhez intézett óda. Egy kísérlet arra, hogy az Isten nevét emberi nyelven megszenteljük, tudva azt, hogy a kísérlet soha nem fog sikerülni.

Az idők folyamán ennek az imának az elmondása számított a legnagyobb becsületnek, amit a fiú a szüleiért tehet. Az imát csak férfiak mondhatják el, mert ez az ő kötelességük. így fejezik ki, hogy elfogadják az isteni akaratot. A Kaddist csak a gyülekezet keblén lehet elmondani, soha sem egyedül vagy magányosan. Ugyanaz a szabály vonatkozik rá, mint az istentiszteletre. Ahhoz, hogy elhangozzon, minimum tíz férfinak a gyülekezetből jelen kell lennie. Aki az imát mondja, az elfoglalhatja a kántor helyét vagy mellé állhat, s innen hangzik el az utolsó istenhozzád. A halott