Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 2. szám - TANULMÁNY - Miskolczy Ambrus: A magyar-zsidó nemzeti identitástudat forrásvidékén Horn Edével a reformkorban
54 Egyháztörténeti Szemle Vl/2 (2005) merték, embertársai. Polgárrá lett, mihelyt az álladalom őt keblébe fogadta vala, és annak hatáskörét kinyitották előtte. És világpolgárrá lett, mihelyt a világ őt polgárának elismeré.” A fordulatot Magyarországon az 1840-i diéta jelzi. A nagy nekilendülés utáni fejlemények jellemzése a lehető legpontosabb: „A zsidóügy iránti lelkesedés azóta majdnem egészen leszállt a magyar politika színpadjáról. Csak igen szűk helye maradt fenn még a lelkesedésnek, szívében azon nemeseknek, kik a magasztos és üdvös Triász: szabadság, jog és emberiség körül harcolnak. Általánosan véve a józan gondolkozás és a szűkkeblű számítás helyét foglalák el az előbbi lelkesedésnek.” Mi várható ilyen körülmények között a különböző politikai erőktől? Horn Ede „a zsidó ügyben” három „különvált nézeteket” különböztetett meg. A forradalom és a zsidók Magyarországon című könyvében is idézi saját magát, olykor jelentősen eltérve a következőkben idézésre kerülő eredeti — teljes — szövegtől. „Élén állanak a szabadelvűek. Ezek a zsidók polgárosítását kívánják azért, mivel ez követelése korunk szellemének, és múlhatatlanul szükséges a zsidónak üdvös fejlődésére és az ország fölvirágzására. Elismerik, hogy a polgárosítás nem kérendő és nem kikoldulandó engedmény: hanem joga a haza minden fiának, jogszerű tulajdona, melyet elvenni tőle csak akkor szabad, ha vele visszaélt, és ha érdemtelennek találtatott arra. Tőle azt megtagadni — mivel talán nem a reménylett módon élend vele - mindenesetre igazságtalan előítélet... Elismerik ők, hogy a zsidó ügy nem különvált egy kérdés, hanem hogy közvetlen összeköttetésben áll a más teendőkkel; hogy csak az lehet érdemes a valódi szabadságra, ki mást attól meg nem foszt; és hogy csak akkor reményelhetni fölvirágzását összes hazánknak, ha minden törzsöknek és néposztálynak minden lehető alkalom és tér engedtetik erejének s tehetségeinek szabad és illendő fejlesztésére és használatára.” Jelentős eltérés az, hogy „törzsök” és „osztály” kifejezés helyett a jelen 1851-es műben „lakos” áll, holott az 1847-es kifejezések használatát igazolta a történelem. Az ellenzék társadalmi és nemzeti érdekegyesítő politikájának tényleges és szimbolikus sikerei: a jobbágyfelszabadítás és a szegedi nemzetiségi határozat. Ez utóbbit maga Horn Ede is pozitív fejleménynek tartotta, igaz, A forradalom és a zsidók Magyarországon című művében pontatlanul írt arról, hogy a szegedi nemzetiségi dekrétuma nemzetiségek egyenjogúságát emelte törvényerőre, mert az osztrák egyenjogúsági formulával szemben tudatosan a frankfurti parlament „alapjogok” tervezetéből kölcsönzött nemzetiségi fejlődés tézisét állította szembe, és alkalmazta — egyedülálló módon az akkori Európában: „A magyar birodalom területén lakó minden népiségek nemzeti szabad kifejlődése következőkben ezennel biztosíttatik.” Különös játéka az emlékezetnek: amikor Horn Ede 1850-ben a „lakos” kifejezéssel élt, a francia nemzetkoncepciót
