Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 2. szám - Tóth István György
6 Egyháztörténeti Szemle VI/2 (2005) Pár hónapja már, hogy váratlanul elhunyt kollégánkat eltemettük a Farkasréti temetőben, de még mindig felfoghatadan a hiánya. Most kezd csak igazán nyomasztani, amikor újabb folyóirat-számot készülünk sajtó alá rendezni, és nem tudom, hogy hová forduljak azokkal a kérdéseimmel, amelyre - tényleg — csak tőle remélhettem gyors útbaigazítást. Tóth István György tudományos pályáját a halála után megjelent nekrológok ismertették, bár tény, hogy csak óhatadanul hiányosan tehették ezt. Nem is csoda, a lesújtó hír hatása alatt aligha lehet egy olyan hiheteden munkabírású történész teljesítményét számba venni, aki még távolról sem készült a visszatekintésre, az összegzés munkájának megkezdésére. Mi sem vállalkozhatunk erre, s a lexikon-szócikkek szárazsága helyett nem is a munkásságát, hanem egyéniségét szeretnénk búcsúzóul felidézni. Az elképesztő alaposságú forrásközlések, tanulmányok, tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megmaradnak nekünk, hogy sokáig (egyes esetekben bizonyosan örökre) megkerülhetetlen szakirodalmi tételei legyenek az írás és olvasás történetével, a 17. századi „jobbágyokkal, hajdúkkal, deákokkal”, az újkori Magyarország társadalomtörténetével vagy épp a hódoltság felekezeti viszonyaival foglalkozó érdeklődőknek és szakembereknek egyaránt. Fontos megemlíteni azonban egyháztörténeti munkásságának sokoldalúságát: az egyházak intézményes működésének kutatása mellett felhívta ugyanis a figyelmet a vallásosság hétköznapi szerepének fontosságára, és meggyőzően be is mutatta azt. Tudományos művei vélhetően sok évtized múlva is tartós hatást gyakorolhatnak tehát. A mindenki által csak TIGY-ként ismert és szólított történész egyéniségének felidézése nemcsak azért indokolt, mert már most is dicsekedhe- tem a szerencsés sorssal, miszerint személyesen ismerhettem. Hanem azért is, mert a történetírás azon iskolateremtő mesterei közé tartozott, aki nemcsak azzal adott útmutatást, amit műveiben leírt, vagy előadásain a katedráról elmondott. Itt volt például a stílusa. Még a legszakszerűbben lábjegyzetelet/hivatkozott tanulmányát is élmény olvasni, nem is beszélve például a História, a Rubicon hasábjain megjelent cikkeiről stb. Már az példaértékű volt, hogy mennyit foglalkozott a történelemmel. Szinte állandóan dolgozott, de soha nem éreztem rajta, hogy ez terhelné vagy nyomasztaná őt. TIGY magyarázkodás nélkül bizonyság volt arra, hogy a történelemmel való foglalatoskodás is lehet egyszerre munka, hivatás és nagy- nagy szerelem. A másik, amiben rengeteget jelentett sokunk számára, az volt, ahogy személyes kapcsolatait ápolta. Ahogy halála után újraolvastam sűrűn küldözgetett elektronikus leveleit, felidéztem hamiskás mosolyát, mindig kedélyes humorral fűszerezett mondatait, megértettem, hogy egyénisége mindezzel fontos üzenetet is közvetített számunkra: A „szakma” nemcsak tudományos előadásokból, egymás műveinek olvasásából és idézéséből, kollegiális vagy épp főnök-beosztott viszonyokból áll, hanem (sőt: sokkal inkább) a „szakma” emberi közösségek hálózata kell, hogy legyen. A már nemcsak cédulázó, hanem internetező, e-mailező vagy épp