Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)

2005 / 1. szám - RECENZIÓK - Bánkuti Gábor: Peter Godman: Der Vatikan und Hitler

136

Egyháztörténeti Szemle VI/1 (2005)

téneti értékelés. Ha pedig - mint Peter Godman könyve bevezetőjében megjegyzi - a Vatikán vádlójának azt mondják, hogy a már nyilvánosságra hozott anyagokról is hiányos az ismerete, azt feleli: inkább tartja magát moralistának, mint történésznek.

Godman könyve az eddigi, lassan sztereotípiává merevedő megközelítésekkel szemben egy új perspektívából kutatja az eseményeket. Vegyük csak a Vatikán fogalmát. Mit jelent ez a kifejezés az adott korszakban? Némely interpretációból úgy tűnik, kizárólag XII. Piust. Vagy egy monolitikus intézményt, mely totális ellenőrzés alatt áll, melyben mindenki min- dig ugyanazt gondolja, és minden esetben egy irányba húz? Bár a történet- tudomány már a totalitásra törekvő államok esetében sem veszi készpénznek a monolit struktúrát, az egyház működésével kapcsolatos álláspontok mégis sokszor ezt a viszonyulást tükrözik.

Godman célja a Vatikán összetett belső viszonyainak bemutatása. Számára ez jelenti az események megértésének kulcsát. Azoknak az embereknek a gondolataira és indítékaira akar rávilágítani, akik a kúria különböző területeinek meghatározó személyiségeiként annak politikáját formálták. Csak ha áttekintjük, mi történt a Vatikánon belül, (ezt kifejtették, le is írták, de különböző okok miatt nem hozták nyilvánosságra) érthetjük meg a Vatikán vezetőinek döntéseit és cselekvési lehetőségeit. Róma ebben a könyvben úgy jelenik meg, mint egy színpad, melyen nem csak Eugenio Pacelli áll, hanem néhány kevésbé ismert figura is.

A kulisszák mögött zajló dráma a ’30-as évek elején kezdődik, és 1939- ben éri el csúcspontját. E krízisként értékelt folyamat bemutatásakor a szerző elfordul mindenféle kollektív általánosítástól, és részletesen bemutatja a kúrián belül azokat az egymástól lényegesen különböző álláspontokat, melyek e kritikus időszakban meghatározták az egyház cselekvési-magatartási irányát.

A történet a kúrián belüli hatalmi centrumok tevékenységének bemutatásán keresztül bontakozik ki. Kiderül, hogy mivel a funkciók különbözőségéből adódóan, ezek cselekvését más és más szempontok határozták meg, így a követendő magatartás tekintetében sokszor egymásétól eltérő következtetésekre jutottak. Eljárási módjaik sem egyeztek meg, mégis mindegyiknél megmutatkoznak azok a feszültségek, amelyek abban az időben a Vatikánban uralkodtak. Nem volt hiány emellett önjelölt és önjáró „problémamegoldókban” sem. XI. Pius pápa 1934 és 1936 között három stratégia közül „választhatott”:

— az egyházon belüli szubszidiaritás működőképességében bízó hallgatás, illetve a diplomáciai keretein belüli protestálás lehetősége Pacelli államtitkártól;

— a pápai enciklika formájában történő nyilvános elítélés a jezsuiták javaslatára, a Szent Officium hatáskörében;

— az Alois Hudal által képviselt „appeasement” stratégia.