Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 1. szám - BESZÁMOLÓK - Nagy Kornél: Tóth István György akadémiai doktori értekezésének védése. Budapest, 2004. december 10.
Beszámolók 113 korábban 1622. január 6-án (azaz Vízkereszt napján) megkezdte. Maga a missziós „csúcs intézmény” céljául nemcsak a pogány amerikai, és afrikai lakosság katolikus hitre való térítését tűzte ki, hanem komoly figyelmet szentelt a nyugat- és közép-európai - alkalomadtán „eretneknek” (haereticus) titulált — protestánsok, illetve kelet-európai, s gyakorta „skizmatikusnak” (schismaticus) is aposztrofált, görög rítusú ortodox (szerb, román, bolgár, görög) keresztényeknek az igaz római katolikus hitre való „visszatérítésében”. Az intézmény továbbá az Oszmán és Szafavida Birodalom területén alá tartozó ortodox grúzok, a monofizita (szeveriánus) szír-jakobiták, a szír ajkú nesztoriánus (káldeus) keresztények, és a sajátos hitelveket valló (julianista) örmények katolizálást is elsőrendű feladatnak tekintette. A 17. század folyamán Magyarország és Erdély joggal kelthette fel az előbb említett missziós intézmény fokozott érdeklődését, hiszen maga a katolikus egyház, s annak intézményrendszere gyakorlatilag az országban, különös tekintettel a hódoltsági területeken, javarészt romokban hevert, másrészt igen jelentősek voltak az ország területén elő protestáns (református, evangélikus, unitárius), ortodox (szerb, görög és román) közösségek. Ráadásul az előbb említett felekezeteken kívül Erdélyben 1672 óta - a mérsékelten monofizitának tartott - julianista, ám mind római katolikus és az ortodox egyház által a khalkedóni egyetemes zsinat tanításai következtében eretneknek tartott örmény közösség is létezett, akikre a 17. század végén szintén fontos missziós „célterületként” tekintettek. Tóth István György vállalkozása már csak azért is figyelemreméltó, s ezen túlmenően úttörő jellegű, mert a nevezett intézmény levéltárában Magyarországra és Erdélyre vonatkozó jelentések, levelek megtalálása sem könnyű feladat, tekintettel arra, hogy a 16-18 század folyamán a vizsgált régiók, és országok államhatáraival többnyire még a kortárs misszionáriusok sem voltak tisztában, sőt ilyesfajta tájékozottságukat gyakorta megzavarta a célterületek etnikai és felekezeti sokszínűsége, valamint az állandóan instabil és folyamatos politikai struktúra változása. A hatalmas forrásanyag rendszerezése mellett a szerzőnek nem ritkán kellett szembesülnie a folyamatosan tornyosuló textológiai és paleográfiai problémákkal, ugyanis a forrásanyagok sokrétű és bonyolult nyelvezete, valamint írásmódja általában véve is gyakorta megnehezíti a kutató tisztánlátását. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Tóth István György ilyen irányú tudományos munkássága nem ismereden a tisztelt szakma művelői előtt, hiszen a katolikus misszionáriusi jelentéseket tartalmazó, 1994- ben Budapesten és Rómában megjelent Relationes Missionariornm de Hungária et Transilvania (1627-1707) című forráskötettel a szerző már jelezni kívánta, hogy a magyarországi és erdélyi katolikus missziókról szóló források újabb egyháztörténeti adalékokkal szolgálnak, s jócskán átalakíthatják a hazai katolikus megújhodás kutatásának megítélését. Ezáltal nyilvánvalónak tűnt,
