Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 1. szám - BESZÁMOLÓK - Gróf Lajos: Reflexiók két miskolci konferenciához. Miskolc, 2004. november 3., november 23.
Beszámolók 107 inkban olyan szakembergárdája, mely magas színvonalon végez egyháztörténeti kutatásokat, publikálja eredményeit, szervez hasonló konferenciákat? Miután a már említett egri konferencián is csupán egyetlen pap, Knklay Antal tartott előadást (Sárospatak szülöttéről, Árpád-házi Szent Erzsébetről), az a feltételezésünk, hogy aligha. Ezt erősítette meg kérdésünkre Mikolai Vince is, aki diósgyőri plébánossága előtt az egri szeminárium tanára és nyolc éven át rektora volt. A szeminárium egyháztörténet-tanára fiatal ember, aki megfelelő felkészültséggel, de még kevés tudományos publikációval büszkélkedhet. Vannak azután olyan atyák, az említett Kuklay Antal mellett C^akó István, S%abó János, Hórvölgyi László, a váci egyházmegyés Varga l^ajos és mások, akik szívesen, de csak egyéb munkájuk mellett foglalkoznak egyháztörténettel. A papság létszámát, az utánpótlás helyzetét ismerve lényeges változás a jövőben sem várható, hiszen ha még akadna is olyan fiatal pap, aki szívesen adná fejét történeti stúdiumokra, lelkipásztori feladatai mellett ilyesmire aligha lesz módja. Baj-e ez? Hiszen — az egri és a két miskolci konferencia is ezt bizonyította - vannak kiváló világi szakemberek, akik megfelelő színvonalon folytatnak egyháztörténeti kutatásokat, ráadásul pontosan az egyházmegye és Miskolc egyházi múltjában (is) kutatnak. Úgy gondolom, mégis baj. Erre a következtetésre elsősorban a pálos konferenciát hallgatva jutottam. Képzeljük el, hogy kiadnak egy monográfiát a Miskolci Nemzeti Színházról. Kiosztják a feladatokat, és pontosan megtudhatjuk, hogy mikor kezdték el építeni az ország első kőszínházát. Tudjuk, ki, milyen stílusban tervezte, kik építették, honnan szerezték meg a beruházáshoz szükséges anyagi javakat. Az is meglehet, hogy még a megnyitó előadás plakátja is megvan, tudjuk, hogy mely városi, minisztériumi előkelőségek vettek részt ezen az ünnepen. Tudjuk azt is, az évek, évszázadok során milyen átépítésekre került sor, kik voltak a legutóbbi, valóban kiválóan sikerült felújításnak a szponzorai. Ismerjük a színházigazgatók nevét, tudjuk azt is, hogy a történelmi korok városi urai hogyan szóltak bele a színház belső életébe, a műsorrend megválasztásába. De egy fejezet kimarad: senki nem ír a színészekről, a napi munkáról, az előadásokról, a művészi produkciókról. Ez, ugye, elképzelhetetlen. A pálos konferencián előadást hallhattunk a diósgyőri pálos kolostorról a legújabb feltárások tükrében (lovász Emese), a pálosok szerepéről városunkban és megyénkben (Gyulai Éva), a pálosok könyvhasználatáról a középkorban (Sarbak Gábor), műfaj-formai kezdeményekről a pálos írásbeliségben (Mósys Huba), megyénk pálos emlékeinek múltjáról és jövőjéről (Olajos Csaba). Nem volt szó viszont arról, kik, hogyan éltek a diósgyőri és a szentléleki kolostorokban, milyenek voltak hétköznapjaik és ünnepeik, hogyan éltek együtt Diósgyőr és Csanyik falu jobbágyaival, milyen kap
