Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)

2004 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Fekete Csaba: Az erdélyi Ágenda és az éneklés

88

Egyháztörténeti Szemle V/2 (2004)

tűrjük meg, hogy nyekegve vagy avatatlan kezek alatt szenvedőn megrontsa istentiszteletünk ünnepélyes hangulatát.”24

Avatott kezekről nem az Agenda gondoskodhat. Orgonások nevelése, alkalmazása, nemes hangszerek építése, rendben tartása azonban nem várható egyházon kívülről. A felelős gondoskodás hiányzott, amikor az orgonaépítés járványát hiába rosszalta az egyházi vezetés (1800 táján), a reformáció állandó tisztázódási és szellemi újjáépülési igénye szóvirág volt, az intézményes egyház megalkudott. Azóta sem gondoskodott arról, hogy illően jártas kántorok üljenek az orgonapadon, és őket mintegy liturgusi tisztségre emelje, s ne úgy kezelje a kiemelkedő tehetségeket, mint a nyomdász Tótfalusi Kis Miklóst. Erdélyben a lévitaság bevett volt (a kántortanító által végzett könyörgéses temetés még a huszadik század első felében is előfordult Magyarországon); de a kimondatlan református hierarchia érvényben maradt, az egyetemes papság az alkalmi fakultáción túlmutató esetekben sem jutott érvényre. Csak a lelkész számított liturgusnak (de ezt a funkcióját sem tudatosította, végül már nem is tudott róla). Nem becsülte „túlsókra” az egyház az orgonát és az orgonást. Tűrte a kántortanítók méltatlan sorsát, a méltatlan orgonálást, meg a gyülekezet egyházzenei nevelésének teljes elhanyagolását, a hozzáértedenséget, az éneklés általános alábecsiilését, az alanyi és tárgyi feltételek hiányát. Agen- dánk alkotói nem láttak ebben gondot és felelősséget.

A gyülekezet éneklésének vezetésére az énekkar jobb a hangszernél, de az énekkar elismerése is hiányzik. Még nagyobb hozzáértést kíván a karvezetés és nevelés a kántortól. A jó éneklést valóban kíséri az orgona, nem helyettesíti, nem rendszabályozza és nem elfedezi gyarlóságait. De hol van itt a jól éneklő gyülekezet...

Az éneklés dicsérete

Nem hiányzik imádság és ének eltéphetetlen összefüggésének értése, kimondása. Nagy gyakorlattal posztjukba emelkedett atyáinktól azért olvasnunk mégis ellentmondásoktól hemzsegő megállapításokat, mert ezt belátván, az éneklés műveléséért tenniük kellett volna, hisz csak ők tehettek valamit. Jobban és többet kellett volna énekeltetniük a gyülekezetét. Magától nem terem jó kántor, orgonás, énektanító, éneklő. Nem elég kimondatni a zsinattal, hogy mi mindent nem tehet meg a kántor. Az ErA az éneklés hanyatlásának veszélyét már érzékeli, csak a következmény ki24 ERA 20. p. 3. pont. Gönczy Lajos említett értekezésének zárómondata. A magyar református prelúdiumok átfogó elemzése sem történt meg eddig. Ld. Előszó. In: GÁRDONYI ZOLTÁN — GÁRDONYI Zsolt: Bp., 1997. Hozzáértetlen kántortól nem lehetett mást várni, mint művészieden és liturgiától idegen orgonálást, tehát jobb produkcióját törvényesen korlátozni. (Megjegyzésként felmerül bennünk a kérdés, hogy miért csak ilyen kántora lehet református templomnak.)